Difference between revisions of "Svájc zenei kultúrája"

A lap jelenlegi, 2011. június 15., 08:11-kori változata

Elfogadva az „önálló svájci népzene nem létezik” kitételt, Svájc hagyományos zenei kultúrájáról a jellegzetes technikák, műfajok és hangszerek (vagy inkább hangszer: alpesi kürt) aspektusából érdemes szólni.

A jodel az alpesi területek (leginkább Svájc és Tirol) zeneileg meghatározható elemekben testetöltő kommunikációs technikája. A német szó (jodeln) annyit tesz: hívni, sírni, jelentéstartalma is határozottan utal funkciójára. A jodel 1) szöveg, ill. szavak nélküli éneklés, amiben a hangszínnel való játék hangsúlyozott szereppel bír, amit 2) a mell- és fejhangok (falzett) közti folyamatos regiszterváltás különleges technikájával ér el az énekes, és amiben 3) a hangok kifejezetten nagy hangközlépésekben sorjáznak (képzettebb énekesek akár három oktáv terjedelmet is képesek bejárni).

A jodel szerkezete kötetlen, modorában valahol az ének és a beszéd határmezsgyéjén mozog. Legjellemzőbb hangsora az akusztikus dúr, karakterisztikus hangja az f és fisz hangok között oszcilláló negyedik fok. A hagyományos jodel dallamok 2-6 részesek, gyakori a frázisok ismétlése. Egy- és többszólamú (2-5) jodelek egyaránt maradtak fenn a repertoárban.

A jodelnél lényegesen egyszerűbb szerkezetű, és monotonabb ranz des vaches (más néven Kühreihen: ’einem den kuoreien pfyfen’; összeterelni, összefújni a teheneket — a német eredetű kifejezés egy 1531-es leírásban olvasható) erősen különbözik a jodeltól. Pasztorális, érzelemmel teli szövegek jellemzik (szemben a jodel szemantikai tartalommal nem bíró szótag-sorozataival), továbbá nem használja a jodel alapvető jellemzőjét, a falzett-technikát. Mindazonáltal jodel-szerű hívójelzés bevezetheti, vagy lezárhatja a dallamokat. Kisebb mennyiségben ugyan, de hangszeres változatai is fennmaradtak (alpesi kürt, duda, hegedű, Schweizerpfeife).

Amiképpen a jószágokat hívó és terelő műfajok, úgy a Betruf vagy alpesi áldás(Alpsegen) is valaha a pásztorok mágikus kultúrájához kapcsolódó műfaj volt. A zsoltárhoz hasonló ima Szűz Máriától és az egyéni szentektől (Antal, György, Gall, Vendel) kéri a védelmet. A Betruf – a jodelhez hasonlóan – egyfajta kötetlen szerkezetű énekbeszéd, formája a verbális tartalom függvénye. Hagyománya a katolikusok lakta területeken (Obwalden és Uri kantonok, Szt. Gallen, Goms, Entlebuch) még ma is él.
A Svájcban használt lírai dalok többsége egyszólamú, kivételt a nyugati területek képeznek (néhány népdal kórusos refrénnel jelenik meg a praxisban), illetve bizonyos, a keresztény ünnepkörrel kapcsolatos dalok, amelyek a gyakorlatban terc- és szextpárhuzamos mozgásban (ritkábban szabadon improvizált polifon szerkesztésben) maradtak fenn – minden bizonnyal a templomi gyakorlat hozománya.

Tematikájukban javarészt a hittel és a népi szokásrenddel kapcsolatosak. Többségük 19. századi eredetű (karácsonyi és vízkereszti népénekek, májusdalok, fonódalok, gyermekdalok, játékdalok, patrióta dalok és szerelmes dalok), néhány gyermekdal, bölcsődal, vallásos ének és ballada keletkezése datálható csak korábbra.

Magasan reprezentáltak a – nép körében terjedő, de egyértelműen nem autentikus – népi stílusú dalok és a „népnek komponált dalok” (Schweizerlieder). A francia forradalmat követő hazafias szellem tömegével ontotta a népies patrióta dalokat, terjesztésükben a frissen alakult, leginkább diáktársaságok tevékeny részt vállaltak.

A svájci hangszeres népzene leginkább német, francia vagy angol eredetű, és messze nem olyan fajsúlyos, mint a vokális műfajok.

Az alpesi régió specifikus hangszere, a havasi kürt.

A régió egyetlen specifikuma az alpesi kürt (Alpenhorn), az Alpokban élő pásztor közösségek fafúvós hangszere (közeli rokonai a skandináv területeken, Oroszországban, a nyugati szláv országokban és a német fennsíkokon megtalálhatók). Nagy valószínűséggel kelta eredetű (területi szórásuk alapján legalábbis ez feltételezhető), Svájccal összefüggésben az 1550-es években említik először a történeti források. Mérete 120 cm és 325 cm közötti (Svájcban 185 cm körüli a leggyakoribb). A vokális jodelhoz hasonlóan a kommunikáció eszköze (esetenként a jodel helyettesítésére is szolgált), leginkább a lábasjószág terelésében játszott szerepet, de bizonyos területeken a templomba vagy háborúba is az alpesi kürtök hangja hívta az embereket. Manapság felkapott svájci szimbólum lett, mintegy 20 készítő exportálja hangszereit a világ különböző pontjaira.

[szerkesztés] Musikfolklorismus

Az első lépéseket a folklorisztikus zene kialakulásában az Acht Schweizer-Kühreihen megjelenése, valamint az első Unspunneni Fesztivál megrendezése jelentették (mindkettő 1805). Megkezdődött a népzene funkcionális átalakulása: az alpesi kürt, az alpesi áldás és bizonyos népi táncok turistalátványossággá alakultak át. Az addig hagyományos népi megnyilvánulások kommercializálódtak (a háttérben sok esetben szociális-gazdasági problémák húzódtak – megjelentek a muzsikus koldusok). A népzene, hátrahagyva autentikus szerepköreit, a városi koncerttermekben folytatta életét, koloratúr szopránok repertoárjának részeként. A „fejlődés” fontos állomása volt az 1912-es év, amikor hivatalosan is megalakult az első svájci jodel társaság (ma Eidgenössischer Jodlerverband), amely 1992-re már majd’ negyedszázezer tagot számlált. Az új repertoár a 20. századra kikristályosodott, leginkább a pásztori létet és a népet dicsőítő folklorisztikus kompozíciókból állt.

A Musikfolklorismus talán legnagyobb hibája, hogy a 19. század elején felfedezett múltat soha nem létezett formájában kívánta és kívánja konzerválni, nem törődve 200 év szociális, gazdasági, kulturális és politikai változásaival, a történelmi események hozadékaival. S ebben az értelemben az általa festett kép (még az alapvető célkitűzések értékeinek felismerése és esetleges elfogadása mellett is) ma mindenképpen hamis.