Difference between revisions of "A tibeti népi hitvilág néhány sajátossága"

A lap jelenlegi, 2011. október 12., 21:56-kori változata

A micsö (t: mi-chos = emberek vallása) Tibet legrégebbi vallási hagyományait őrzi, amely ma, mint népi vallásosság él a „Világ Tetején”. A tibeti népvallást nem szabad valami egységes rendszerként elképzelni, hiszen a különböző tájegységeken sok tekintetben eltérő vallási szokások alakultak ki. A tibeti népvallás egy animista-samanista világszemléletű, erősen a mágiára alapozódó gyakorlatrendszerrel, jellegzetessége a nagy számú természeti objektumokban élő szellemlény. A tibetiek hite szerint a sziklák, hágók, barlangok, fák, patakok, tavak stb. megannyi szellem (t: bla) lakóhelyéül szolgálnak. Azonban lehet lája egy háznak, de akár egy családnak is. Tibet lája a Jardok Juco (t: Yar-’brog g.Yu-mtsho) szent tavában lakozik. A sok istenség és démon tibeti ember számára, fenyegető vagy segítő erőként nyilvánul meg. A tibeti népvallás hitvilága szinte végtelen számú szellemet ismer, amelyek lehetnek látható formájúak, de lehetnek meghatározhatatlanok is. A tibeti ember a buddhizmus előtti korszakban éppen úgy, mint utána, intenzíven törekedett a jólétre, az életben való boldogulásra. Minderre a szűkös forrásokat nyújtó, zord tibeti területeken talán még nagyobb igény volt, mint sok más, több táplálékot adó vidéken. A nehéz időjárási viszonyok igen gyakran fenyegetik mind az állattartók, mind a földművesek, mind pedig a vándorló kereskedők létét. Ennek érdekében rendkívül sok mágikus alapokon működő, gyakorlatias népszokás alakult ki a bajok elhárítására. Mindennek a lehetőségét a szellemekkel való jó kommunikáció teremtheti meg, amit csak egy erre szakosodott specialista, egy sámán képes megvalósítani. Abban is azonos a tibeti népvallás és a többi sámáni vallás világszemlélete, hogy nem csak mi függünk a szellemektől, istenségektől, hanem ők is tőlünk, így a rítusok végzői akár meg is fenyegethetik őket.

A tibeti népvallás világképe, hármas tagolású (t: srid-pa gsum), amely struktúrájában megegyezik, de részleteiben kissé eltér a belső-ázsiai vagy szibériai népek samanista világ-felosztásától. Az alsó világ, a joklu (t: yog-klu, vagy g.yog-klu) a vizet, és a föld alatti régiókat jelenti. Itt élnek a csúszómászó formájú szellemek, és a lúk (t: klu, sz: nāga), a vízi-démonok, akiknek leggyakoribb feladata a kincsek őrzése, amelybe egyaránt értendők a természeti és szellemi értékek. Az ábrázolásokon a színük kék. Ők irányítják az időjárást, így természeti katasztrófát is okozhatnak. A folyókban, tavakban, forrásokban vagy kutakban tanyáznak, de lakóhelyük lehetnek a folyók találkozási pontjai, kutak, különleges sziklacsúcsok, gleccserek. Tibetben ők a legfontosabb démonlények. A lúk a tibeti mitológia szerint a kozmikus aranyteknős hat tojásából keltek ki. Alakjuk kígyó test skorpió-, hal-, ebihal-, béka- vagy kígyófejjel. Ezeken kívül létezik még fehér ló pofájú, sárga libafejű, vörös egérfejű, kék gyíkfejű és fekete bikafejű lu. Ők határozzák meg az időjárást, őrzik a föld alatti birodalmuk kincseit, az ásványokat. Birodalmuk megsértése esetén aszályt, jégesőt küldenek, vagy leprával sújtják a területet. Ebbe a szférába tartoznak még a föld urai, a szátákok (t: sa-bdag). Ez utóbbinak többféle alakja ismeretes. Vagy egy botos ember patkány-, egér-, mormota- vagy disznófejjel, míg a másik típus botos, vagy bárányon ülő öregember. Barlangokban, sziklahasadékokban vagy a földön laknak. A szátákok fontos szerepet játszanak az építkezésekkor, valamint a szátákok anyja védelmezi az állatokat. Ha megsértik őket, pestist, dögvészt vagy más járványokat küldenek az emberekre. Ezek kivédésére áldozatokat mutatnak be a népvallás sámánjai. A szátákok megfeleltethetők a mongol gazdaszellemeknek (m: eĵen).

A középső világ a parcen (t: bar-btsan) a földi régiót jelenti Tibetben. Ebbe a létszférába tartoznak a faszellemek, a nyenek (t: gnyan, sz: yakśa), amelyek a sziklákban, fákban, erdőkben vagy tavakban élnek, esetleg felhőkben. Ha az emberek vétenek a nyenek ellen, azok himlőt küldenek rájuk. Itt laknak még a félelmetes vörös vadász formájú szellemek (t: btsan), akik lenyilazzák az utazókat, vagy betegségeket küldenek rájuk. A cenek vezetője, s egyben a középső világ ura Ciu Marpo (t: rTsi’u dMar-po = Vörös-mázas), aki egyben az emberek bírája és a halottak istene is. Az ide tartozó szellemeket vörös, sisakos lovasként ábrázolják. A Hét Lángoló Fivér mítosza szerint a cenek ősének lánya a méhéből egy véres tojást tojt. A tojásból Ciu Marpo bújt elő, majd az ő testrészeiből születtek meg a testvérei, fejéből a fekete Tucen (t: Du-btsan), csontjából a fehér Lha (t: lHa), testhőjéből a vörös Chakcsen (t: Tshag-cen), véréből Ricen (t: Ri-btsan), erejéből a barna Lucen (t: Lu-btsan), a húsából pedig Ticen (t: Di-btsan). Ciu Marpót a lelkek bírájaként fehér patájú fekete lovon ülő, grifftollas-sisakos daliaként ábrázolják, bal kezében cen-kötél, jobbjában pedig vörös zászlós kopja van. Kíséretét 100.000 cen, 20.000 lu, számtalan féllábú, félszemű istenség és különféle vadak (tigris, leopárd, sas, sólyom) alkotják. A buddhista panteonba a világőrök csoportjába került. A középső birodalom lakói még a tö (t: gtod), a szé (t: bzed) szellemek. Ebben a birodalomban élnek még a Tibetben oly nagyon tisztelt hegyszellemek vagy terület istenségek (t: yul-lha), azaz egy adott hegy vagy földterület urai. A hegyszellemek az adott terület többi szellemének is az urai. Minden hegy neve egyben az ott tanyázó szellemlény/isten neve is, pl. Kancsen Chönga (t: Gangs-chen mDzod-lnga = Nagy hó öt kincstára), Cshomolungma (t: Jo-mo-rlung-ma = Szélanya úrnője). A hegyek tényleges csúcsának a neve gurcsok, ami annyit jelent, a hegyisten sátra. A hegyeket Tibetben gyakran az „ég oszlopá”-nak hívják, amely megerősíti a népvallás sámáni jellegét. A hegyisteneket a területéhez tartozó népcsoport ősként tiszteli, és védelmezőjének tekinti. A hegyistenek másik szerepe a nomád utazók óvása. A micsö több nevet is használ a hegyszellemekre, amelyek mindegyike egy-egy funkcióját nevezni meg. Így hívják tyélhának (t: skyes-lha = születés isten), jüllhának (t: yul-lha = terület isten), kulhának (t: sku-hla = test isten) és talhának (t: dgra-lha = védelmező isten). A hegyeket Tibetben gyakran az „ég oszlopá”-nak is nevezik. A hegyszellemek lakóhelyét a lapcék (t: la-brtse, vagy lab-rtse), a mindenfelé megtalálható kőrakások jelölik, melyek kultusza egyaránt megtalálható a bön és a buddhista vallási gyakorlatban. A parcen lakói az elhunyt hősök halhatatlan lelkei, a phacunok (t: pha-mtshun). A maszangok (t: ma-bsangs) csoportja magába egyesíti a szellemősök és hegyistenek tulajdonságait. A tibeti mítoszok hét vagy tíz maszangról beszélnek, akik feltehetően Tibet első emberi lényei voltak. A burját mitológiában Pahang néven az első emberként tisztelik. A mongol hitvilágba, pedig Baszang néven került be. A szakja rend első vezetői is a hét maszang fivértől eredeztették magukat. Tibetben a maszangok Ode Gungyal (t: ’O-lde Gung-rgyal) hegyistenség kíséretéhez tartoznak. A maszangok ábrázolásai között találunk zooantropomorf alakokat, mint bikafejű ember, és antropomorf formákat, ilyen az öregapó türkiz sapkában, de ismeretes tigrisbőrt viselő ifjú harcosként is, íjjal és nyíllal. Az egyik mítosz úgy meséli, hogy egy ember és tehén fiaként születik meg a Tarka bika nevű maszang. Ő később feljutott az égi lhá-k közé, s fekete jak képében legyőzött egy démont. Így lettek az istenek segítői a démonok elleni küzdelemben, s váltak védőistenekké. A maszangok lakóhelye a Tibet Szikim (t: ’Bras-ljongs) és Bhután (t: ’Brug-yul) határán lévő Maszang hegycsúcs. Kultuszaik azok körében terjedt el, akik nagy fizikai erőre vágynak. A buddhizmusban a tanvédő Sukden Dordzse (t: gShugs-ldan rDo-rje) kíséretéhez tartoznak. Egy legenda azt meséli el, hogy amikor Padmaszambhava Tibetbe ment, éppen a régi hitet védő maszangok igyekeztek megállítani őt. Ez a régió az ártó szellemek, a szik vagy szinpók (t: sri, srin-po) világa is, akik főként gyermekekre vadásznak. A tibetiek ősi hite szerint a Középső Tartomány (t: dBus) földje alatt egy démonnő (t: srin-mo) fekszik, melynek a szíve a Lhasza (t: lHa-sa = istenek földje) közepén fekvő tó alatt helyezkedik el. Az alsó világok minden szelleme engesztelő áldozattal nyerhető meg, melyekről a korai kínai források is beszámolnak. Ezek szerint a régmúltban emberáldozatok is folytak, melyek talán egészen a buddhista időkig fennmaradtak.

A felső világ neve Tibetben a tenglha (t: steng-lha), melyet mennyként vagy égként fordíthatunk. Az égnek kilenc vagy tizenhárom szintjéről beszél a hagyomány, megjegyzendő, hogy a kilenc égréteg a szibériai népek samanizmusban is általános elképzelés. Ez a világ magasabb rangú szellemek (t: dmu és bdud) és istenek (t: lha) lakóhelye. Az ábrázolásokon a színük fehér. A mu szellemek az égbolt feletti régiókban laknak és a vízzel kapcsolatos betegségek okozói. Az égi szellemek másik csoportjába tartozó dűk, a buddhizmusban negatív szerepűvé váltak, és a Buddha megkísértőjével, Márával azonosítódnak. Az istenek közül Namka (t: gNam-kha’ vagy Nam-kha’), az Ég istene, azaz az ég gazdaszelleme analóg a belső-ázsiai népek egyik legősibb istenével, a török Tengrivel, mongol Tengerrel. Az Ég-isten a legfelső égréteg lakója, a mongol mitológiában a számuk kilenc vagy annak többszöröse.

A népvallás szerint a három világ között a hegyek az összekötő létrák. Az „Ég Kapuja” a sátor vagy a ház tetőlyuka, ahol a fény behatol, és ahol a sötét füst távozik. A „Föld Kapuja” pedig a házi tűzhely.