Difference between revisions of "A Tibetet ért legfontosabb kulturális hatások"

A lap 2011. szeptember 26., 04:46-kori változata

Talán érdemes áttekinteni, hogy milyen külső hatások befolyásolták a tibeti kultúrát, így a zenét is. A legerőteljesebb hatást a buddhizmus által, az indiai kultúra gyakorolta a „Világ Tetejére”, ami felé a tibetiek mindig nyitottak voltak, és szívesen vették át az elemeit. Azonban a buddhizmussal nem csak a vallás, hanem a járulékos tudományok is, mint például az orvoslás, beáramlottak Tibetbe. A tibeti szerzetesek öltözete is indiai formából lett átalakítva, tekintettel a zord klímára. Az ind befolyás, az államalapítástól napjainkig, több hullámban érintette meg, és befolyásolta a tibetit. A már említett első tankirály, Szongcen Gampo korától, a királykorban mindvégig, egyre erősödő mértékben jelentkezett az indiai kulturális hatás. A legintenzívebb talán Thiszong Decen (t: Khri-srong lDe-btsan) (755-797), a második tankirály idejében volt, aki ind tanítókat hivatott az országába, és felépítette az első buddhista kolostort, a Szamjét (t: bSam-yas), támogatta a szanszkrit kánoni szövegek fordítását. A kor két kiemelkedő ind személyisége, Padmaszambhava (sz: Padmasambhava, t: Pad-ma sam-bha-va) és Sántaraksita (sz: Śāntarakṣita, t: Zhi-ba-mtsho). A király 779-ben államvallássá tette a buddhizmust. A következő időszak a X. századtól induló második megtérés (t: phyi-dar) kora, amikor megint csak az indiai panditok segítettek a buddhizmus kiépítésében. A meghatározó szerepet Atísa (sz: Atīśa, t: Mar-me-mdzad) (982-1054) töltötte be. A későbbiek során, a kínai megszállásig, számtalan indiai panditot hívtak Tibetbe, amivel folyamatos volt az ind kulturális befolyás.

A VII-VIII. században azonban többféle kínai kulturális elem is beáramlott Tibetbe. Elsősorban az államszervezési, gyógyászati módszerek, valamint több találmány (nyomtatás, papír, stb.) érkeztek onnan. A kínai vallási eszmék átvételét nagyban minimalizálta a második tankirály Thiszong Decen, által rendezett vallási hitvita (792-94 között), amely az indiai és a kínai buddhista szerzetesek között zajlott. Ebben a többnapos vitában a király elnökölt, aki az indiai módszert hozta ki győztesnek, s evvel végleg eldőlt, hogy Tibet szellemisége Indiát tekinti mintául, és onnan igyekszik tanulni. A király döntését bizonyosan nagyban befolyásolta, hogy a kínai-tibeti viszonyt, az államalapítás óta állandó katonai konfliktusok terhelték. A kínai hatások azonban továbbra is tetten érhetők a tibeti kultúrában. Gondoljunk csak a fadúc nyomású könyvnyomtatási technikára, amely 1430 körül Kínából került Tibetbe. A mandzsu dinasztia (k: Qing) (1644-1911) alatt e hatások egyértelműen felerősödtek. A mandzsu (k: manzu) uralkodók jó része vonzódott a buddhizmus tibeti formájához, s támogatta azt, így ezen időszakban megfigyelhető a tibeti hatás kínai kultúrára. A kínai hatások az 1950-es annektálás után, a kényszerintézkedések révén általánosakká váltak.

Fontos érintkezési pont, amely észak felől, a mongol kultúra részéről érte a „Világ Tetejét”. A terjeszkedő mongolok 1251-ben behódolásra kényszerítették Tibetet. A tibeti területekért felelős Köden kán (m: Göden qan, t: Go-dan) meghívására 1246-ban az udvarába érkezett a tibeti Szakja Pandita (t: Sa-skya Pan-di-ta) (1182-1251) láma. A hagyomány szerint ő teremtette meg a mongol buddhizmus alapjait, amelyet valójában inkább unokaöccse, Phakpa (t: 'Phags-pa) láma (1235-1280) épített ki. Ő Kubiláj kán (m: Qubilai qan) (1215-1294) udvarában tevékenykedett, aki elfoglalta Kínát, és 1279-ben Si-cu (k: Shizu) császár néven megalapította a Jüan-dinasztiát (k: Yuan) (1279-1368). A császár a legmagasabb rangú szakja lámát megválasztotta spirituális tanácsadójának, és megtette a birodalom legfőbb lámájának. Így jött létre a kojar josun (m: qoyar yosun = két szokás) elve, amely szétválasztotta a nagykáni és a szellemi vezetői hatalmat. A Jüanok időszaka alatt a két kultúra sok mindenben hatott a másikra. A későbbi mongol uralkodók, noha már nem rendelkeztek a Tibet feletti, sőt még a teljes mongolság feletti hatalommal sem, rendre megpróbáltak szövetségest találni valamely tibeti vallási vezetőben. A tümet mongol Altan kán (m: Altan qan) (1507-1582) meghívta az akkor legdinamikusabban fejlődő tibeti rendnek, a gelukpának a vezetőjét az udvarába. A tibeti láma a második meghívást elfogadva érkezett a mongol udvarhoz. A megtért kán 1578-ban éppen a kojar josun intézményét felújítva adta Szönam Gyacónak (t: bSod-nams rGya-mtso) (1543-1588) a dalai láma címet (m: dalai = óceán). A láma viszonzásként a „Hívő Király, az Istenek Brahmája” címmel tisztelte meg a nagykánt. A dalai lámáknál bevezették a kubilgáni (m: qubilan = átváltozás, utódlás) öröklés rendszerét, ami az ő isteni személyük reinkarnálódását jelenti. Altan kán idejében a mongolok buddhizmusra térése kiteljesedett, és megerősödött. Ekkor a keleti mongolok közül tümet és a csahar törzsek és velük párhuzamosan a nyugati mongolok is szervezetten tértek át buddhizmusra. Innentől a „sárga egyház” (m: šari-yin šasin) építette ki az intézményrendszerét. A következő inkarnációt a dalai láma udvarának emberei egy mongol kisfiúban, Altan kán unokájában vélték felfedezni, ő Jönten Gyacót (t: Yon-tan rGya-mtsho) (1589-1617). Ngavang Lopszang Gyaco (t: Ngag-dbang bLo-bzang rGya-mtsho) (1617-1682), az V. dalai láma, a mongol Güsri kán (m: Güši qan) segítségével tudta egységes állammá szervezni Tibetet. Az ő korában a halha területeken Örgöö (o: Urga, ma Ulánbátor) vált vallási központtá, ahol különös jelentőségűvé váltak az élő buddhák. Az első örgööi élő Buddha (m: bogdogegen) (1635-1723), akit „Magasságos Fényességnek” (m: Öndür gegen) vagy a „Szent, tisztelt”-nek (m: Łebcundamba qututu, t: rŁe-bcun dam-pa) neveztek, lett a halha területek első számú vallási és politikai tekintélye. Az ő harmadik újjászületése, Isdambijnjam (m: Iŝdambiynyam) (1758-1773) egy tibeti gyerek volt. A következő inkarnáció, Luvszantüvdenbancsug (m: Lubsantüvdenbančug) (1775-1813) pedig a hetedik dalai láma nagybátyának fia volt. A hetedik és nyolcadik megtestesülés is tibeti származású volt. Mindezek jól érzékeltetik, hogy a két nép kulturálisan szorosan összefonódott. A tibeti világi és vallási tisztségviselők ruházata mongol hatást mutat. A mongol kapcsolatokra a mai tibeti értelmiség, mint egykori kölcsönös baráti együttélésre tekint.

A tibeti gondolkodás és kultúra oly mértékben a helyi vallásban gyökerezik és attól elválaszthatatlan, hogy e nélkül annak egyetlen eleme sem érthető. Tibetbe a buddhizmus harmadik kocsija, a vadzsrajána (sz: vajrayāna, t: rdo-rje theg-pa) járműve jutott el és virágzik a mai napig. Ez a kocsi a buddhista tantra kibontakozásának második időszakában született meg Indiában, és onnan jutott a „Világ Tetejére”. A vadzsrajána ideálja, mint már a buddhizmusról szóló általános részben említettük, a bódhiszattva, de emellett megjelenik a sziddha (sz: siddha, t: grub-thob) is. A vadzsrajána szellemisége erősen mágikus, és az alapelve a misztikus eggyéválás (sz: samādhi, t: ting-nge-’dzin). Lényege a világ átalakíthatóságának a felismerése, azaz a szamszára (sz: saṁsāra, t: srid-pa’i ’khor-ba vagy ’jig-rten) és nirvána (sz: nirvāṇa, p: nīravaṇa, t: myang-’das) relativitásának a tanítása. Ez a jármű a tudat egyetemes teremtőerejére épít, ami a buddhizmus harmadik sajátossága. A vadzsrajánát szokták az átalakítás ösvényének nevezni, hiszen itt a testünk mérgező érzelmei, a gyakorlatok során megvilágosult tudatossággá (t: ye-shes) alakulnak. Mindez párhuzamba állítható az alkímia transzmutációs technikájával. A vadzsrajána legáltalánosabb jellemzője a tantra, ezért ennek mentén bontjuk ki a tanításait. A vadzsrajána tulajdonképpen a külső és belső tantrák tanításainak összessége.