Difference between revisions of "Kategória:Ausztria"

A lap jelenlegi, 2013. április 5., 08:49-kori változata

Középkori történeti és ikonográfiai források, továbbá a számos fennmaradt hangszer az alpesi területek élénk zenei életéről tanúskodnak. Már az 1274-es és 1291-es salzburgi zsinatok is nemtetszésüket fejezik ki „bizonyos buja, pogány dalok”-kal szemben, melyek a nép ajkán terjednek, valamint megemlékeznek a lantról és a dudáról, az elítélendő és tiltandó szekuláris zene hangszereiről is. A dalok közül is kiváltképp a sirató énekekre (carmina diabolica – ördögi dal) vonatkoztak az egyház szigorú tiltó rendelkezései. Tiltás alá estek továbbá a szekuláris táncok is, a mennyek táncának ördögi „pendant”-jai. Az egyházi intézkedések szükségességéből és volumenéből joggal következtethetünk a táncok népszerűségére és a szekuláris hagyományban betöltött, kiemelt szerepére. A zenét szolgáltató hangszeres muzsikusok legnagyobbrészt professzionális zenészek voltak. Tánc és hangszeres zene kapcsán a szöveges források Tirolt, Admontot és Aussee-t említik nagy gyakorisággal, a Wels város egyik házában talált 15. századi, táncot ábrázoló festmények pedig az osztrák népi táncok ma ismert legkorábbi ábrázolásai. A leírások a helyi hangszerjátékosok mellett szót ejtenek sípon, dobon, hegedűn és dudán játszó vándormuzsikusokról is.

Értékelhető mennyiségű adattal szolgálnak a rendi kolostorokból fennmaradt kéziratos források is. A korai 13. századi Carmina burana kéziratok a bajor régió déli határvidékén születtek (Seckau, vagy a friss alapítású Bressanone kolostorában). A 14. században Ottokar – a „lotersingarae” és „muotelsingarae” említése mellett – a Niebeleung-énekek szájhagyományos terjedéséről is szól.

A népi dalhagyomány legkorábbi konkrét példái a könyvnyomtatás feltalálása utáni időkből származnak, az új lehetőség ki tudta elégíteni a már kétségtelenül korábban felmerült, terjesztésre vonatkozó „fogyasztói” igényeket. Didaktikus balladák (Der Ritter aus der Steiermark, Tannhauser, Das Schloss in Österreich, Die Brombeerbrockerin, Ritter Blaubart, Doktor Faust, Der Graf und die Nonne) és katekizmusi legendák (Der Ritter und Martyrer Floriani) feltűnő mennyiségben szerepelnek a 16-17. századi kiadványokban. A korai nyomtatványok azonban a legritkább esetekben tartalmazták a hangokat is, felfedezésük, tanulmányozásuk a ma élő hagyomány vonatkozásaiban, illetve összehasonlító módszerekkel (vergleichende Musikwissenschaft) lehetséges csak.

[szerkesztés] Népdalgyűjtemények és kutatási irányok

A herderi eszmerendszer az osztrák kulturális elitet is megihlette. A néphagyomány, ezzel együtt a népzene az érdeklődés középpontjába került, s 1803-ban Neuberg hét népdal szövegét és dallamát közölte le, elindítva az osztrák népzenegyűjtési mozgalmat. A gyűjtéseket állami kezdeményezés hívta életre: János főherceg utasította tudósait, hogy tanulmányozzák a nép kedvelt szórakozásait, játékait, készítsenek feljegyzést a leggyakoribb dalokról (és az olyanokról, amelyek egy-egy terület sajátjai), adjanak információt a nemzeti dalokról, táncokról, továbbá vegyék számba a használt és közkedvelt hangszereket. A kutatás nélkülözi azt az irodalmi aspektust, ami a korai német gyűjtemények esetében nyilvánvaló (Brentano-Arnim: Des Knaben Wunderhorn, 1806-1808), viszont meglehetősen széles spektrumú, az ország egész területére kiterjed, s foglalkozik a szociális funkció kérdésével is, messze megelőzve ezzel korát. János főherceg gyűjteményének egyik legérdekesebb példája Johann Felix Knaffl munkája, aki a népi és klasszikus zene (Haydn) összehasonlítására vállakozik, s példát hoz egy német táncdallamra; közli az „eltorzult” verziót (amit parasztoktól hallott „hibásan harmonizálva, s nem tudván tartani a dallamot”), majd a helyes változatot is. A gyűjtés és kutatás korai évtizedeinek legjelentősebb kiadványai: Meinert: Alte teutsche Volkslieder in der Mundart des Kuhlandchens (1817), Ziska-Schottsky: Oesterreichische Volkslieder (1819) és Von Spaun: Lieder, Tanze und Alpenmelodien (1845).

Az országos gyűjtőhullám közepette az alpesi énekes, látva a felfokozott érdeklődést, nagy lehetőségeket álmodva indult el (leginkább Tirolból, Salzburg környékéről és Stájerországból) meghódítani az európai és amerikai koncertpódiumok polgári publikumát. A Heimatlieder („otthoni dalok”), a hagyományos osztrák szerelmes dalok és az alpesi Jodler a szórakoztatóipar eszközeivé lettek. Nem meglepő, hogy gyűjtők és kiadók erre a repertoárra fordítottak kiemelt figyelmet, miközben az archaikusabb epikus műfajok (ballada, legenda) lassan feledésbe merültek.

A 19. utolsó évtizedeiben már az intézményes keretek is kialakulóban voltak. Josef Pommer 1889-ben életre hívta a Deutscher Volks Gesangvereint. 1899-ben indult a Das Deutsche Volkslied című folyóirat, 1947-es fenállásáig a népzenével kapcsolatos majd’ valamennyi publicisztikát ennek hasábjain közölték le.

Az egyetlen tudományos kezdeményezés (gyűjtés-rendszerezés-kiadás) az Universal Edition kiadó (és szintén Josef Pommer) nevéhez fűződik. A kultuszminiszter támogatását is élvező projekt 1904-ben létre is hozta nyelvészekből, etnomuzikológusokból és néprajzkutatókból álló csoportját, az első világháború azonban ellehetetlenítette a társaság működését.

A Pommerék nyomdokain járó, a második világégést követően megalakult Österreichische Volksliedwerk fogott végül a tervek gyakorlati megvalósításába, az osztrák népzenekutatás mindamellett messze elmaradott a környező országok sorában.

[szerkesztés] A népzene utóélete

Az osztrák népdal közreadóinak leginkább felróható hibája, hogy az orális hagyomány sajátságait, az egyes előadók közötti különbségeket (technika és díszítés), stílusvariánsokat figyelmen kívül hagyva, a ritmikai szabálytalanságokat kiegyenlítve, s a dallamokat a temperált hangsorokhoz adaptálva tették nyilvánossá a hagyományos dalokat, olyan művészileg letisztult, trivializált, homogén népi zenét hozva létre, amilyen a népzene, eredeti környezetében soha nem volt. Ez az ún. Lederhosenmusik, az 1970-es és 1980-as évek közkedvelt osztrák népi zenéje (klarinét, trombita, harmonika, gitár és valamilyen ütős hangszer közreműködésével). Individualitásából egyedül Karintia tudott megőrizni valamit, ahol a vokális hagyomány jóval magasabban reprezentált, mint a hangszeres, és jóval magasabban reprezentált, mint az ország bármely más területén.