Az ausztrál őslakos zene globális hatása, avagy a didzseridu

Ehhez hasonló mintákkal díszítik azokat az indonéz térségből importált bambusz és teakfa didzseridukat, melyek hazánkban is beszerezhetők. Habár kezdő hangszernek kiválóak, az őslakos hagyományokra gyakorolt közvetett negatív hatásukról nem sok szó esik. Annak, aki utánzatok készítésére adja a fejét fontos tudnia, hogy a törzsi és klán motívumok engedély nélküli használata az ausztrál bennszülött kultúrában közönséges lopásnak számít; az e hangszerekre festett díszítések pedig a didzseridu eredeti, észak-ausztrál otthonától teljesen idegenek.

Kétségtelen, hogy a didzseridu ma a világ egyik legismertebb autentikus népi hangszere – habár a nagyközönség köreiben élő információk többsége ellentmondásos és túlmisztifikált. Azok az állítások, melyek a hangszer kizárólag férfiakra korlátozott használatáról, a tradicionális közegben használt gyógyító erejéről, vagy mint állatokat utánzó hangeszközről beszélnek nem felelnek meg a valóságnak. Az ilyen jellegű információk terjedése egyrészt azoknak a játékosoknak tudható be, akik a didzseridu kortárs megközelítésével foglalkoznak és a hagyományokat nem, vagy csak felszínesen ismerik; másrészt pedig azoknak, akiknek anyagi érdeke fűződik a didzseridu széles körű megismertetéséhez - vagyis a kereskedőknek. A modern kor kommunikációs csatornái, az Internet nem csak a hangszert teszik elérhetőbbé, hanem a hozzá kapcsolódó információk tömegét is, melyeket hitelesnek, vagy hiteltelennek ítélni sokszor igen nehéz.

A didzseridu szinte rekordidő, mintegy három-négy évtized alatt érte el mai népszerűségét. Az 1970-es években megindult, az őslakosok jogaiért síkra szálló mozgalmak magukhoz vonzották Ausztrália szabadgondolkodású lakosságát. Az őslakosokat lekezelő közvéleménnyel szemben egyre erősödött az emberi jogok pátosza, mely ez idő tájt az egész világon új erőre kapott. E gondolkodást elsősorban a fiatal, új, szabadabb és szebb jövőt álmodó generáció fogadta be. Példaképként állították fel a régi kort, mikor az ember szabadon, a természettel összhangban élt; mindez összecsengett az őslakosokat emberként kezelő szellemi mozgalmak által közvetített eszmékkel.

Nem őslakosokként a didzseridut először e mozgalmak közösségekbe csoportosult tagjai vették kezükbe Nyugat-Ausztráliában ^[1]. Számukra a hangszer jelképezte az ősi erőt, az anyaföld energiáját, azt a kozmikus egységet, melyre az emberiségnek újra rá kell találnia. A didzseridu monoton, relaxációt elősegítő hangja mélyen megérintette az egyre bővülő játékosok táborát és a hallgatóközönséget egyaránt; egyfajta hangterápiás eszközzé vált egy embertelen, művi világban.

Nem meglepő, hogy a 80’-as évek Európájában az e mozgalmak érzületével rokonszenvezők szintén úgy vélték, hogy a didzseridu hangjában egy mélyen emberi, ősi erőre ismertek rá; tegyük hozzá, hogy ekkorra már az egyre nagyobb divatban levő keleti filozófiák, az ezek által használt tárgyak és szimbólumok kiváló táptalajt jelentettek a didzseridu ilyen irányú megítélésének, gondoljunk csak a tibeti hangtálak növekvő népszerűségére.

Részlet egy ausztrál didzseridu boltról, a turisztikai iparág egyik fellegvárából, Cairns-ből. Az itt kapható hangszerek inkább nevezhetők „jobb minőségű szuvenírnek”, mintsem „hagyományos őslakos didzseridunak”.
A szerző saját felvétele.

A didzseridu szélesebb körű elterjedése annak az üzletágnak köszönhető, mely az őslakos kultúra egzotikus megítélésén alapul. Ausztrálián belül a turisztikai iparág, a kontinensen kívül pedig a keleti világ termékeit, élvezeti cikkeit áruló és felvevő piac népszerűsíti a hangszert. Sajnos mindez az őslakosokra nézve nem mindig jelent kedvező hatást; a kulturális „színességükből” származó bevétel csak kis százalékban kerül vissza a kultúra őrzőihez. Szintén károsnak mondhatók a hangszerrel kapcsolatos téves információk, melyek egy felszínes, érdektelen, vagy téves álláspontba kényszerítik a közvéleményt. Az ausztrál őslakosok a mai napig csatát vívnak kulturális identitásuk fenntartásáért, a számukra még mindig újnak számító, domináns kultúrába való beilleszkedésért; az érdektelenség ebben a helyzetben az egyik legkárosabb hatás; az irányukban megnyilvánuló szolidaritás nem bizonyult elegendőnek.

Természetesen a hangszer megismerésében nagy szerepük van azoknak a zenészeknek és játékosoknak, akik színpadra vitték ezt az észak-ausztrál rituális hangszert. E zenészek az eredeti közegéből kiemelve, új játéktechnikák kidolgozásával egy sokoldalú zenei eszközt alkottak; ma már kevés olyan zenei stílust tudnánk említeni, amiben ne használták volna a didzseridut. A világzene, mint fogalom megjelenése, és zenei stílusként való népszerűsödése egy újabb állomás a hangszer történetében. A legnagyobb játékosok, csak, hogy néhányat említsünk: Charlie McMahon, Mark Atkins, Alan Dargan, David Hudson, Ash Dargan, Ganga Giri, Stephen Kent, Graeme Wiggins…stb. Azt, hogy a didzseridut e játékosok milyen mértékben emelték ki hagyományos használatából mi sem szemlélteti jobban, mint, hogy egyikőjük sem tradicionális őslakos játékos – itt azonban fontos hangsúlyozni a hangszer hagyományos és kortárs megközelítése közti különbségeket is. Az utóbbi sokkal inkább fogyasztható a nagyközönség számára, habár vannak példák sikeres bennszülött zenekarokra is, melyek főként a hagyományos keretek között használják a hangszert, lásd. Yothu Yindi, Blekbala Mujik, Saltwater Band, George Rurrambu. A didzseridu Magyarországon viszonylag későn, a 90’es évek végén kezdett népszerűsödni. Előadók, akikről ma hazai viszonylatban tudni érdemes: Korai Öröm, Tanu Tuva, Gudanjabro Didgeridoo Duo, Csirmaz Gábor.