A Közel-Kelet kultúrtörténete II. - Az Oszmán Birodalom

A lap korábbi változatát látod, amilyen WikiSysop (vitalap | szerkesztései) 2011. február 1., 09:55-kor történt szerkesztése után volt.

Az arabok dominanciájának a Közel-Keleten a belső-ázsiai nomád törzsek beáramlása vetett véget, mégpedig elsőként a mongoloké az 1200-as évek elején. A bagdadi kalifa az invázió elől Egyiptomba menekült, és később se ő, se utódai nem foglalhatták el többé a bagdadi trónt. Egy évszázaddal később az időközben Anatóliába vándorolt szeldzsuk török törzseket a dinasztia alapító Oszmán egyesítette, és ezzel megvetette az Ottomán Birodalom alapjait. Az új állam azután szerezte meg a valódi hatalmi fölényt a térségben, hogy I. Mehmed visszaverte a Timur Lenk vezette közép-ázsiai török betörést. A helyreállított birodalom új vezetősége törökökből és perzsákból állt, ami egyúttal az arab-perzsa kulturális örökség továbbvitelét is jelentette. A következő nagy fordulat 1453-ban Konstantinápoly bevétele volt, amitől kezdve a török szultánok birodalmukat Bizánc, vagyis a Római Birodalom örökösének tekintették. Az ősi város Isztambul néven a birodalom új közigazgatási és kulturális központja lett. A politikai helyzet stabilizálódása után újra virágzásnak indultak a művészetek, és elkezdődött a nomád török elemek klasszicizálódása. A birodalom nagyságát és előkelő voltát reprezentálandó az elit kultúrája egyre összetettebbé és bonyolultabbá vált, az udvari etikettől a zenéig. Ekkor váltak népszerűvé a hosszú – akár 120/4-es – ritmikai móduszok (uszulok), és a teoretikusok egyre több részre osztották az egész hangot. [1] Közben a birodalom tovább nőtt és erősödött, aminek Magyarország is szenvedő alanya volt. A 16. század végére érte el legnagyobb kiterjedését, amikor is uralma alá tartozott Marokkó kivételével a Maghreb, a Vörös-tenger partvidéke, Mezopotámia, a Fekete-tenger teljes partvidéke, a Balkán, és a Kárpát-medence nagy része. Kereskedelmi kapcsolatai messzire kiterjedtek, intenzív árucsere zajlott közte és Kína között.[2]

A gyarmatosítás korában a török Birodalom veszíteni kezdett erejéből. A nyugati világ a hajózás fejlődésének köszönhetően ki tudta kerülni a szárazföldi kereskedő utakat, és saját maga tudta lefölözni a hasznot, ami a Fényes Portának[3] nagy bevételkieséssel járt. A technikai fejlődés a termelés hatékonyabbá válását hozta maga után, míg a szultán előtt már nem maradt újabb meghódítható – és így leigázható és kizsákmányolható – terület, ráadásul az óriásira nőtt Birodalom központosított irányítását az apadó kincstár már nem tudta finanszírozni. Függetlenségi mozgalmak kezdtek kibontakozni a Birodalom különböző pontjain, és visszavonhatatlanul megindult a szétesés. Jól mutatja az erőviszonyok megváltozását, hogy a 19. század elején az egyre növekvő orosz fenyegetettség ellen a szultán Európában keresett szövetségeseket. Végül kénytelen volt feladni állásait, és az I. Világháború kitörésekor Anatólián kívül már csak az Arab-félsziget Vörös-tenger és Arab-öböl menti partjait, a mai Irak egy részét, és a kelet-mediterrán partokat tudhatta a magáénak. A volt vazallus államok irányítása Nyugaton európai kezekbe, Keleten pedig részben önálló, részben orosz fennhatóság alá került.

Jegyzetek

  1. ↑ A mai török zeneelmélet az egész hangot kilenc részre osztja.
  2. ↑ A selyemúton nem csak fűszerek, selyem, és egyéb luxuscikkek vándoroltak, hanem kultúrelemek is. Kínai hatásra jött létre például a perzsa miniatúra festészet, a kínai pipa pedig – az európai lanthoz hasonlóan - valószínűleg az ud leszármazottja.
  3. ↑ A török udvar.

Kapcsolódó szócikkek

Külső hivatkozások

  • [1] - Az Oszmán Birodalom története a Wikipédiában
Személyes eszközök