Bala (balafon)

A lap korábbi változatát látod, amilyen Bandolo (vitalap | szerkesztései) 2011. június 5., 13:09-kor történt szerkesztése után volt.

A xilofonok (xylophone: xylo – ’fa’, phone – ’hang’) ősi zenei hagyományai minden bizonnyal jó néhány ezer évvel ezelőtti időkből eredhetnek Nyugat-Afrikában. A mande szájhagyomány nagyon világosan szól a xilofon eredetéről. Sumanguru (Soumaouro) Kantétól, a sosso (susu) eredetű kovács és mágus-uralkodótól eredeztetik, akivel Sunjata Keita, a későbbi Mali Birodalom megalapítója, összecsapott. Gyakorlatilag nincs adat arról, hogy ezelőtt létezett volna itt xilofon, s mint ahogyan a többi más hangszerrel kapcsolatban is úgy vélik, hogy azt legfeljebb egy jinn (dzsin) hozhatta a földre. A hangszer eredetéről a híres Sunjata eposz szól. [1]

Ez a mitikus hangszer a Sosso bala, s ma is úgy tartják, Missa Kouyate leszármazottjai birtokában van, a mai Guinea keleti területén, Sigiriben. E tény mindenesetre egyedülálló Afrikában, s e hangszer lehet a legöregebb az összes a Szaharától délre eső területeken lévő hangszerek között. A Kouyate család eredete talán még az iszlám idők előtti időkig is visszanyúlik, melyre sajnos nincs egyértelmű adat, mindazonáltal bizonyára az ő tudásuk lehet a mande jeli kultúra legősibb forrása.


A maninka xilofon, a bala vagy balafon mindenfelé elterjedt, ahol vándorlásaik során megjelentek, a Niger folyó Segou tartományától kezdve Dél-Guineán át, Sierra Leone-ig, Szenegálon át Elefántcsontpartig, Libériától Szenegambiáig. Ezeken a területeken találhatjuk a legjobb balafonokat. A bala egy jeli-hangszer, mely erősen köthető a kovácsokhoz, ahogyan arról a Sunjata eposz is beszél (numu=kovács; róluk a dobok révén lesz szó), s amely hangszer nemcsak a jelik és a numuk, hanem a jelik és a dobosok világához is szorosan kötődik. A mande kovácsok nemcsak a tűzzel és a fémmel, hanem a fával is dolgoztak, mellyel a tüzet szították, s melyből a szobrokat és egyéb eszközöket faragták. Egy bala elkészítéséhez temérdek fa kellett, s nemcsak a hangszer megépítéséhez, hanem az egyes hangokat adó fa-rudak több hétig tartó füstöléséhez, mely idő alatt azok tökéletesre száradtak. A kovács ugyanazzal a vésővel készíti ki az egyes fa-rudakat, mint amivel a maszkot faragja. A bala az egyetlen olyan jeli hangszer, mely dobokkal együtt szólal meg, s mely talán a kovácsoknak a dobokkal való korábbi kapcsolatára utal. Másrészt pedig a fém megmunkálása közben az ütések, melyekkel az anyagot alakítják, hasonlítanak a bala ütővel történő megszólaltatásához. Többféle xilofonfajta létezik Nyugat-Afrikában, a bala azonban csak a maninka és susu hangszerekre értendő. A hangszer ütőfelülete felvágott fadarabokból, fanyelvekből áll (afrikai rózsafa), melyeket egymásra téve több hétig vagy akár több hónapig éjjel-nappal füstölnek. Ez az eljárás mindenfajta párától megszabadítja a fát. Az állványzat, melyen e fa-rudak fekszenek, bambuszból készül. Minden fa-nyelv alatt van egy rezonátorként működő tök, s annak oldalán két kis nyílás van, melyet vékony membránnal burkolnak. Tradicionális úton ez pókháló volt, manapság cigarettapapír a legelterjedtebb. Ez egyfajta zizzenő hangot eredményez, mikor az ütést követően a tökbe levegő áramlik. A faütők végét fából csapolt folyadékkal vonják be, amely száradás után vékony fásliszerű bevonatot képez. A nyugat-afrikai xilofonfélék négy alapcsaládba tömörülnek:

- maninka/susu bala, mely heptaton, Guineában és Maliban elterjedt; - a balanta népcsoport hangszere, mely szintén pentaton, bár eltérő hangolású, mint a maninka, s melyen két ember játszik egyszerre. Néha balonak is nevezik és a Casamance (partvidék) területről származik; - a bamanák, trukák, senufok és bobok által használt bala, melyet Mali keleti részén, Burkina Faso-ban és Elefántcsontpart északi részén találhatunk (mindegyik népcsoport saját néven említi), s mely pentaton hangolású; - a lobik, dagartik és sisaalák által ismert gyil, Ghana északi részéről és Burkina Faso-ból, mely szintén pentatonos.

Az egyes területeken található hangszerek egymással való kapcsolata azonban nem tisztázott. Sok bala-játékos saját maga készíti hangszerét, melynek hangolása még a falapok keretre rögzítése előtt megtörténik. A finomhangolást az egyes lapok alsó felének vésésével érik el. Úgy tartják, a régi mande balák a Sosso balához voltak hangolva, melyek nagyobbak voltak a maiaknál, de kevesebb hangot tartalmaztak.

A bala hangolása, játéktechnikája

A mai balákat equiheptaton hangolás szerint hangolják, vagyis hét egyenlő hangköz ad egy oktávot. Mindig a mély hangoknál kezdik, így indulnak a hangszer egyik végétől a másikig, akkor is, ha nincs másik hangszer, melyhez hangolnák, mely segítségként szolgálna. Ilyen esetekben a hangoló, vagyis a hangszerkészítő saját intuícióira hagyatkozik. A második hang behangolása az egy/hét arányt követi, ugyanolyan értékű hang, mint az első. Így jut el egymás után a hetedikig, ezzel együtt az oktávig, melyben a hangok pontosan osztják fel az oktávot. Azonban nehéz két olyan, egymástól eltérő népcsoport által használt balát találni, melyek hasonló hangolásúak lennének. A különböző területeken élő népek bala-játékosai vagy hangolói nem követik pontosan a korábban vázolt hangolást, azt nem tekintik szükségesnek, így viszonylag nagy különbségek is lehetnek az egyes balák hangolásai között. Mindazonáltal minden bala tükrözi az eredetének helyét, és annak szokását, s ha hangokban el is térnek, ám az equiheptaton jelleget megtartották és tartják ma is. Azonban a hangok száma (vagyis a falapok száma), a hangolás és a hangmagasság is változó. A bala, minthogy az ősi mande zene és hangszereinek közös gyökeréről eredeztethető, némileg hasonló zenei képleteket használ, mint például a korábban említett kora vagy a koni. Van a játéknak egyfajta felvezető taktusa, majd egy kiterjedt, az egyes darabokban ismétlődő, ám variálható, kiállásokkal megtörhető alapszólama – ez a kíséret, melyet a kora játékosok kumbengonak, a konisok kumbennek, s néhány bala-játékos pedig benként emleget. A kíséretnek effajta, Afrikára nagyon is jellemző, összhangja, mely az egyes játékosok eltérő ritmusú, ám mégis egybehangzó játéka által kap szerepet, kelti életre az összetett és polifonikus (összehangzó, egybehangzó) ritmusvilág teljes kifejeződését (melyre igen szép számmal találunk tökéletes példákat). A dallamot, illetve ezen kíséretmintákat gyakran szakítja meg dallamos cifrázás, mely sokszor nagyon gazdag és az iszlám zenei világ behatásait tükrözi. A mande instrumentális zene lelkét önálló kíséretelemei sajátos variációinak összehangolt és tarka-barkán átszőtt képletei adják; az egyes zenészek egymástól teljesen eltérő kíséretet játszanak, melyek közé építik be szólórepertoárjukat. A darabok dallam, illetve harmónia-köröket, ciklusokat tartalmaznak, melyeket e különböző játékok hangzásai szőnek át. A darabok olyan hosszúak lehetnek, amilyet az előadók megkívánnak. A polifonikus ritmusvilág leginkább a dobok kapcsán ragadható meg, mely a nyugat-afrikai zene sajátja.

Kapcsolódó szócikkek


Forráshivatkozás-hiba: <ref>-ek vannak a lapon, de nincsen <references/>

Személyes eszközök