A tibetiek életmódja

Végül, de nem utolsó sorban említést kell tenni a tibetiek életmódjáról, amely a népi kultúrájukat, így a népzenéjüket is keretezi. A tibeti népesség eredetileg nomád életmódot folytatott, azonban az államalapítással megindult a letelepedés, s kialakult a két nagy csoport, a völgylakó paraszti (t: so-nam-pa), és a hegyi magasföldek nomád népessége (t: ’brog-pa). A buddhizmus egyre népszerűbbé válásával, hamarosan megszületett az előző két lakossági csoporthoz képest igen nagy létszámú szerzetesi közösség (t: chos-pa). Rajtuk kívül itt is kialakult a nemesség társadalmi rétege. Bizonyos csoportok félnomád (t: sa-ma-’brog) életmódot folytatnak.

A tibeti nomádok a 2700-4700 méter közötti fennsíkokon laknak. Ők törzsi rendben, különböző kisebb csoportokban élnek. A megélhetésük alapja az állat: elsősorban házi jak (t: g.yag), jaktehén (t: ’bri), dzo (t: mdzo, jak bika és szarvasmarha tehén keveréke), birka (t: phyug), és a hátasló (t: rta). Az alacsonyabb vidéken élők tartanak még kecskét (t: ra vagy ra-ma) és marhát (t: glang). Mivel az állatállomány a vagyonuk, ezért azt kincsnek (t: nor) nevezik. A legfontosabb állatuk a házi jak, hiszen az rendkívül igénytelen, és mindig megkeresi a táplálékát. Tibet e jellegzetes állata a nomád tibetiek számra minden szükséges alapanyagot biztosít. Lenyírt gyapjukból sátrat, ruhát készítenek vagy kötelet fonnak, a lenyúzott jakbőrt kicserzik, és abból sátrat, csizmát és nyeregtáskát csinálnak. A farkából hadi zászlót készítenek. Tejük adja az alapot a mindennapi jakvajas, sós teához, de túrót és sajtot is csinálnak belőle, húsukat főzve és szárított formában is fogyasztják. A jak szárított trágyája az egyetlen fűtőanyag a magas sivatagos-sztyeppéken, ahol fa nemigen található. Mindemellett a házi jak jó teherhordó és hátas állat, elbír akár 100 kg súlyt is. A magas hegyi ösvényeken csak a jak képes nagy terhekkel közlekedni. Az állatok védelmében régóta él a törvény, hogy a poggyászok maximum 40 kg-osak lehetnek, és egy jakra legfeljebb két ilyen rakható. A nomádok fekete, szögletes jakszőr sátrakban élnek, amelyek területe kb. 30m². A sátrak fölé függesztett, lobogó, szerencsehozó imazászlókról (t: rlung-rta) messziről fel lehet ismerni a nomádok táborát. Valahol a sátor közepén egy mélyedésbe állítják fel a kövekkel körbevett tűzhelyet, amelyen főznek, és amely a fűtést is biztosítja, éppen ezért a tüze folyamatosan ég. A főzőeszközök a tűzhely padkáján foglalnak helyet. A sátorban bőrökkel borított faládákban és bőrzsákokban tartják mind az élelmiszert, mind a ruháikat. A ládák tetején alakították ki a házi-oltárt, amelyen buddha szobor, szentkép (dalai láma), füstölő, áldozati tálkák, jakvajas lámpa található. Az oltár előtti területre matracot tesznek, itt a legidősebb ember, vagy a családhoz látogató szerzetes, esetleg vendég alszik. A család többi tagja a földön leterített bőrökre fekszik, a fiatalok gyakran a szabadba alszanak. A ruhás zsákokra tették a nyergeket, míg a fegyvereiket a sátor bejárat felöli oszlopára aggatják. A bejárat melletti sarkokban áll a vajköpülő és a kézi-mozsár, amelyek az árpalisztes jakvajas teakészítés legfontosabb kellékei. A sátrak bejáratánál mindig ott a füstölő. A jómódú családok két, akár három sátrat is állítanak, ilyenkor ezek kamraként, szentéjként funkcionálnak. A sátrak köré tüzelni való trágyából szélfogó kerítést építetnek. A családok mindig halló távolságon belül állítják fel a sátraikat, így biztosítva a vadak és rablók elleni védelmüket. Az 5-7 fős családok mindig tartottak védőkutyát, általában tibeti masztiffot (ez a világ legnagyobb testű kutyafajtája), de az együtt sátorozó családok védelmében éjszaka néhány őr mindig virrasztott. A nomád csoport kora nyáron, amikor a fű még zsenge alig több mint egy hétig maradnak egy helyen, s ahogy a növény erősödött egyre hosszabb ideig tartózkodnak egy helyen, ősszel, amikor a legdúsabb a legelő már egy hónapot is kitart egy terület. A nomádok a prémük miatt vadásznak is, mormotát (t: phyi-ba), hiúzt (t: g-yi), farkast (t: spyang-ki), medvét (t: dom), pézsmaszarvast (t: gla-ba), hópárducot (t: gzig) ejtenek el. Fő táplálékuk a különböző hús valamint tejből készült ételek. Ez utóbbiból vajat, gomolyát, szárított sajtot, aludttejet, kefirt készítenek. A jak és birkahúst nyersen, szárítva és főzve eszik. A nomádok télen a városokba mennek, ahol eladják a portékáikat (élő állatok, bőrök, szőrmék, kötelek), és beszerzik a szükségleteiket, mint tea, gabona, rizs, só, cukor, szárított zöldség, gyümölcs, tészta. Ezen kívül hagyományosan ilyenkor vannak a nagy vallási ünnepek, többek között a több hetes újévi fesztivál (t: smon-lam chen-mo), amelyeken részt vesznek.

A földművesek a termékeny folyóvölgyekben élnek, hiszen Tibet nyugati, és északi vidékei sivatagosak, így csak a folyók menti sávok termékenyek. Trapéz formájú kétszintes házakban laknak, amelyeket kőből, vagy vályogtéglából építenek. A kolostorok köré települt falvak lakói árpát, zabot, tatárbúzát, borsót, fekete ledneket, mustárt, kendert, valamint néhány zöldségfélét, mint burgonyát, hagymát, fokhagymát, zellert, répát, retket termesztenek. Ezen kívül a területtől függően sárgabarackot, almát, körtét, őszi barackot, diót, málnát, és epret is termesztenek. Mezőgazdasági termelés azonban csak 3500 m alatt folyik. A parasztgazdaságok is tartanak állatokat, elsősorban házi jakot, lovat, dzót, öszvért, szamarat, tehenet, disznót, szárnyasokat. A házak első szintje rendre az állatoké, akik télen itt vészelik át a kemény hideget, valamint a testmelegükkel csekély mértékben még fűtik is a házat. A takarmányokat is itt tárolják. A földeken a férfiak szántanak, míg a nők vetnek és gyomlálnak. A vizet öntözőcsatornák révén biztosítják a növények számára. Mivel a magas hegyek teteje nyáron is havas, általában ez biztosítja a vizet, úgy hogy a hóhatáron folyamatosan olvadó hólét, csatornákon levezetik a veteményes földhöz, amin szerpentin szerűen végigvezetik a vizet. A földhöz érkező fő csatornát egy nagy kővel elzárják, így szabályozzák az öntözővíz mennyiségét.