Zenei műfajok, a zene társadalmi funkciója Észak-Amerikában
A népzene lényeges szerepet tölt be a mindennapi életben. A népi és a törzsi kultúrában sokszor különleges tevékenységekkel függ össze. Mivel a népzene az élet aktív oldalával áll kapcsolatban, sokkal előkelőbb helyet foglal el a közösségben, mint a nyugati civilizáció komolyzenéje. Ez a helyzet Amerikában (és máshol sem) nem ilyen egyszerű. A városi zene általában speciális helyzetekhez, tevékenységekhez kötődik: tánchoz, vallási szertartáshoz, felvonuláshoz, vagy kíséret egy színdarabban, egy televíziós programban, reklámban, a rádióban és a moziban. A népi kultúrában a zene rendszerint nem tisztán élvezetet és szórakozást szolgál. Éppen ezért a népzene egyik legfontosabb megkülönböztető jegye a felhasználása; más élettevékenységek kísérete (természetesen rengeteg kivétel is előfordul). A törzsi zenét legfőképpen vallási célokra használják, beleértve a szertartásos zenét (ami nagyjából megfelel a templomi szertartásainknak), valamint idetartoznak a mágikus tartalmú dalok vagy a bűverejű énekek. A törzsi emberek háborús énekei többnyire nem igazi indulók, hanem ezek segítségével a természetfelettihez folyamodnak támogatásért a harcban. A legtöbb szerelmes ének nem személyes, nem az egyetlennek címezték, nem lírikusak, hanem a természetfelettit kérik, hogy segítse őket a szerelemben. A szerencsejáték-énekekben isteni útmutatást kérnek, és a táncdaloknak is legtöbbször vallási vonatkozásuk van, mivel a tánc elsősorban vallásos tevékenységnek számít a legtöbb írásbeliség nélküli kultúrában. A zene kezdetben tehát különleges jelentőséggel bírt az ember számára, valószínűleg általa kommunikált a természetfelettivel. Munkadalokat a legtöbb törzsi kultúrában találunk. Egy elmélet szerint a zene a munka ritmikájának felismerésével kezdődött, amit énekléssel kísértek, s bár ez az elmélet nagyon termékeny, mégsem igazolható. Azokban a kultúrákban, amelyek technológiája feltehetőleg a legközelebb áll a korai emberéhez, nincsenek ritmikus munkadalok és valószínűleg éppen ebben rejlik egyszerűségük. Azok a törzsi kultúrák, amelyeket szoros kapcsolat fűz a városi civilizációhoz, mint a pueblo indiánok és számos afrikai közösség, rendelkeznek munkadalokkal, ahogy sok más népi kultúra is. Az egyszerűtől a komplex törzsi kultúra felé haladva növekszik az olyan zenék összessége, amelynek a szórakozáson kívül nincs más, különleges felhasználási módja. Afrikában, az egyenlítőnél például a vásárlók xilofonjátékkal történő szórakoztatása a vidéki üzletekben általános gyakorlatnak számít. A népi kultúrákban a zene szórakoztató szerepe még nagyobb. A népzene egyik fontos funkciója az elbeszélő szövegek kísérete, míg ez a törzsi zene esetében ritkább. Azok a dalok, amelyek egy történetet mesélnek el, Európa és Amerika folklórkincsében egyaránt megtalálhatók. A narratív énekek sokszor nem a folklórban gyökereznek; sok esetben képzett városi szerzők alkotják őket, majd leszivárognak a néphagyományba, ahol gyökeret eresztenek és fölveszik a népdalok lényegi tulajdonságait. A narratív énekek két legfontosabb fajtája a ballada és az eposz. A ballada viszonylag rövid, strófikus szerkezetű (versszakokra oszlik), egyszeri esetekre és azok hátterére koncentrál. Az eposz hosszabb, egyetlen hőssel kapcsolatos eseményeket beszél el, ez az egyéni szál a legfontosabb strukturális elv. A legtöbb ballada és eposz történelmi eseményeken alapul, szerepük sok esetben a kultúra megőrzése, a népi kultúra tagjai ugyanakkor általában tisztán szórakoztató funkciót tulajdonítanak nekik.
