A Közel-Kelet kultúrtörténete I. - Az arab uralom

A lap korábbi változatát látod, amilyen WikiSysop (vitalap | szerkesztései) 2011. február 1., 01:01-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Az iszlám felbukkanása a 7. sz-ban új fejezetet nyitott a Közel-Kelet és a világ történelmében. Az Arab-félsziget sivatagi nomádjai ütőképes csapatokba szerveződtek az új vallás zászlaja alatt, és a térítés (és hódítás) lázától fűtve végigrohanták a „lakott világot” [1], aminek eredményeképpen – leszámítva Kis-Ázsiát, ami Bizánchoz [2] tartozott – övék lett a volt hellén birodalom, és egész Észak-Afrika (arabul Maghreb=Nyugat). A hódítások, és a kereskedőutak ellenőrzése nagy gazdagsághoz juttatta a birodalmat, ami hamarosan virágzó városi kultúra kialakulását tette lehetővé. Ezt a hatalmas katonai és gazdasági sikert elősegítette a környező nagyhatalmak kifulladása és a nagy népvándorlási hullámok okozta káosz is. Míg azonban az Európát lerohanó germán hordák szinte maradéktalanul megsemmisítették a klasszikus görög-római kultúra maradványait, a keleti hódítók épp ellenkezőleg, megmentették az utókor számára az ókori Európa szellemi örökségét.

Az első felvirágzás az Omajjád kalifa dinasztia uralmára tehető. Központjuk eleinte Damaszkusz volt, majd utódaik általi kiűzetésük után a mai Spanyolország déli részén, Cordobában telepedtek le. Az itt kialakuló mór kultúra hosszú ideig meghatározó jelentőségű volt Észak-Afrikára és Európára nézve. Az arab tudósok munkájának köszönhető például, hogy ma tudunk Arisztotelészt, Eukleidészt, Plutarkhoszt, Hérodotoszt olvasni, hiszen az alexandriai könyvtár leégése után a klasszikus szerzők munkái csak az arab másolatokban maradtak fenn. Később, X. (Bölcs) Alfonz spanyol király műpártoló tevékenysége folytán, valamint a keresztes háborúk kulturális cseréje során szivárgott vissza Európába ez a tudás, amire aztán a középkori skolasztika épült. Az arab tudósok azonban nem csak másolták, hanem tovább is építették az ókori szellemi örökséget, aminek az eredményeképpen a 9. sz-ban létrejöttek az első nagy összegző matematikai, csillagászati és filozófiai munkák olyan szerzők tollából, mint pl. al-Kindi, aki metafizikával, etikával, matematikával, farmakológiával, és zeneterápiával is foglalkozott. A művészetek támogatottsága nem volt azonban általános, bizonyos korszakokban a puritán vallásosság kerekedett felül. Az iszlám birodalom nagyobb része fölött uralkodó Abbászidák a mai Irak területén található Bagdadot tették meg székhelyüknek. Hamarosan itt is felvirágoztak a művészetek. Lassan fellazultak az ábrázoló művészetek tabui[3] , és elismertté vált a zenélés a nemesi réteg köreiben is[4]. Erről a korszakról emlékezik meg a híres Ezeregy éjszaka meséi is, melynek egyik fő alakja egy abbászida kalifa, Hárún ar-Rasíd. Az omajjádok nagy becsben tartották a perzsa műveltséget, de még inkább utódaik, hiszen az abbászida korszakban az udvar hivatalnokai, arisztokratái között is nagy számban voltak perzsák. A perzsa nyelv, akárcsak a modern Európában a francia - a művelt elit nyelve lett. A perzsa hatás leginkább az irodalomban érvényesült, de feltehetően a zenében is meghatározó volt. Mivel akkoriban nem jegyeztek le dallamokat, ez leginkább a hangszereken mutatkozik meg. Perzsa eredetű ugyanis az arab zene szinte valamennyi klasszikus hangszere: az ud (lant), a ney (fuvola), a daf (keretesdob), a szantur (cimbalom), és a mára már kiveszett cseng (hárfa). Érdekes kivétel a qanun, ami a Pitagorasz húrkísérleteihez tervezett szemléltető eszközből fejlődött koncerthangszerré (erre utal a neve is, ami a görög kánon=zsinórmérték jelentésű szó arabosított formája). Pitagorasz tételei szolgáltatták az alapot az arab zeneelmélethez is, ahogy az egyértelműen olvasható al-Farabi alapművében, a Kitab al-Musiqi al-Kabir lapjain. Az említett mű a 9. század elején íródott, de azóta sem vesztette érvényét, hiszen ebben lett először kifejtve a közel keleti zene lényegét alkotó makámok elmélete.

Az európaiak akkor találkoztak először e kulturális gazdagsággal, amikor szent háborúnak álcázott hódító- és rablóhadjáratot indítottak a Szentföldre. A korabeli arab krónikák elborzadva számolnak be a „frandzsok” barbárságáról. Valóban szembetűnő volt a különbség, például amíg az arab orvosoknak már fejlett anatómiai és fiziológiai ismereteik voltak, addig az európaiak kereszttel és ráolvasással gyógyították sebesültjeiket. A komoly fürdőkultúrával rendelkező arabság undorodva tekintett a mosdatlan, szervezetlen, vérszomjas csürhére, amelynek hordái állati kegyetlenséggel gyilkoltak akár civileket is, sőt, egy ízben még a kannibalizmustól sem riadtak vissza. Aztán ahogy lanyhult a harci kedv, elkezdett kialakulni valami kapcsolat támadók és a védők között. A lovagok, ahogy jobban megismerték, kikkel állnak szemben, kénytelenek voltak elismerni az ellenfél kulturális fölényét, és érdeklődni kezdtek az arab tudomány, és művészet kincsei iránt. Sokat gazdagodott ekkor Európa – többek között hangszerekkel. Ekkor ismerte meg a Nyugat többek között a nádfúvós hangszereket és a különböző vonós és pengetős lantféléket.

[szerkesztés] Jegyzetek

  1. Hellénisztikus kifejezés a civilizáltnak tartott, vagyis hellén vidékek összességére
  2. Kelet-Római Birodalom
  3. Az iszlám tiltja az emberábrázolást, leginkább a geometrikus, ill. növényszerű mintákat tűri meg
  4. Előtte főleg a szolgák feladata volt

[szerkesztés] Kapcsolódó szócikkek

Személyes eszközök