Észak-Amerika. A vokális egyszólamú és polifonikus zene Észak-Amerikában

Az éneklés a törzsi és a népi kultúrákban igen kedvelt. A vokális zene hangi és más jellegzetességei, hogy az egy- vagy a többszólamúságot kedvelik-e, sokszor az adott közösség megkülönböztető jegye. A hangerősség váltogatása, az orrhang, a díszítés, a vibrátó gyakran használt eszközei az énekstílusoknak. Ugyan a zenei stílus számos eleme nagyon gyorsan változik, az emberi hang szeretete állandó. Sokszor a hangszeres zene jellegzetes hangja hasonlít a közösség által kedvelt énekhangszínhez. Jó példa erre India, ahol az ének hangszíne nagyon hasonlít a hegedűjátékhoz, a nyugati hegedűjáték hangszínétől azonban nagyon különbözik.
A törzsi és a népzene általában monofonikus, egyszólamú, azaz nincs kíséret vagy többszólamú ének. Néhány kultúrában egyáltalán nincs polifónia vagy kíséret, helyette a nagymennyiségű egyszólamú repertoár a jellemző. Megfigyelhető, hogy a hangszeres játék a polifónia irányába mozdul inkább. Nincs lényegi különbség a nép- és a törzsi zene között azon a téren, hogy milyen mértékben játszanak többszólamú zenét, tehát a komolyzenei hatásnak nem jut nagy szerep a népi polifonikus játék fejlődésében.
A törzsi és a népzene egyre rövidül, egyre jellemzőbb rájuk az egyszerűség és a tömörség. A hosszúság a szóbeli ismétlés mennyiségének függvénye, a legtöbb alkotás strofikus, éppen ezért meglehetősen rövidek, azonban egyre többször ismétlődnek. Gyakran az ismétlődő dallamra különböző szavakat énekelnek. A nyugati komoly zenében témákat különíthetünk el, ami sokkal fontosabb, mint a zene többi része, mivel a zene leglényegibb és legjellemzőbb részei a témában sűrűsödnek, és mert a zene többi része ezen alapul. Ezzel szemben a népzenében nem tudunk különbséget tenni témák és „nem-témák” között. Ezek teljesen távol állnak a néphagyománytól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hagyományos zenének nincs alapja. Parányi motívumok hozzák létre a rendszert (ezek a későbbiekben bemutatásra kerülnek). A népzene egyik speciális tulajdonsága a szigorú és tökéletes rend.
A polifonikus zenéket általában több ember vagy hangszer szólaltatja meg a népi és törzsi kultúrákban. Mindenki csak egy hangot énekel vagy játszik, a polifónia fajtája felismerhető a hangok közötti kapcsolatból. A legtöbb polifonikus stílusban a zenei anyag hangjai megközelítőleg azonosak. Ugyanannak a zenének lehetséges az egyidejű variációja (heterofónia), eltérő idejű előadása (imitáció), mely a kánonokban vagy az előadásban különböző hangmagasságokat (párhuzamosan) eredményez ugyanabban a zenében. A hangtávolság a párhuzamosan szóló hangok között erőteljesen meghatározza a zenei összhatást. Az ukrajnai népzenére nagyon jellemző a bonyolult polifónia. Több Ditroitban gyűjtött népdal jellegzetesen ukrán: párhuzamos, alkalmanként ellentétes, eltolt mozgásokkal három hang között.
Az imitáció a kánonokban jellemző Afrika dél-szaharai részén, Melanéziában és Nyugat-Európában. A heterofónia az ázsiai stílusok jellegzetessége. A polifónia három fajtája megközelítőleg azonosan fontos hangokból áll. Ám meg kell említenünk egy negyedik fajtát, amely egyben ellenpélda is; az énekhangok ebben az esetben másfajta zenei anyagot tartalmaznak. Ez azonban nem olyan megszokott, mint azok a típusok, melyekben az énekhangok ugyanazt a szólamot éneklik. Az a polifónia, ahol egyetlen hang van túlsúlyban, ugyancsak megtalálható a három fő fajtában: az egyik hang (szólam) viszi a dallamot, amíg a másik csak egyetlen hangot tart, ez a bordó (ezt a dudánál is megfigyelhetjük). A második változatban az egyik hang a dallamot kidolgozottabban adja elő, a másik pedig egy rövid részletet ismétel sokszor, s ezt a sokszori ismétlést nevezik osztinátónak. A harmadik esetben az énekhangot hangszer kíséri harmóniával (ahogy például az éneket a gitár).
A különböző kultúrák tagjai – a kulturális különbségek miatt – nem feltétlenül hallják ugyanúgy a polifóniát. Nagyon keveset tudunk arról, hogy az egyes társadalmakban az emberek hogyan észlelik a zenét, de valószínű, hogy ugyanazt a kompozíciót másképp hallják az eltérő csoportok tagjai. Néhányan a dallamot hallják, ahogy a párhuzamos mozgások kiadják, mások talán az egyidejű hangzásra koncentrálnak, ahogy a különböző szólamok hangjai összemosódnak. Sosem feltételezhetjük, hogy ahogy nekünk megszólal egy darab, ugyanúgy szólal meg másoknak is.

Kapcsolódó szócikkek

Személyes eszközök