17. A nyugat-afrikai mande zenei cikkek összefoglalója, kiegészítése
Nagy átfedések vannak az egyes népcsoportok kulturális, így zenei hagyományaiban, ezért kis összefoglalással próbáljuk meg kiegészíteni a korábban leírtakat, mely talán segítségül lehet a korlátozott tartalmú, erősen meghúzott, csak nagy vonalakban bemutatott mande zenei téma még mélyebb megértésében.
Tudnunk kell, sok név, mely utalhat népcsoportra, vagy nyelvre, esetleg stílusra, többféle elnevezéssel is megtalálható, attól függően, mely területen járunk, illetve a korai felfedezők és útleírások mely neveken emlegették őket, melyek azután (főleg az idegen népek, gondolunk itt elsősorban az európaiakra) elterjedtek. A bamana nyelv például elsődleges Maliban, ám kulturális eredete és a vele egyező nevű népcsoport Bamakotól észak-keletre található, és az idegen útleírások gyakran bambarának nevezik. S bár, éppen e példánál maradva, a bamana és a maninka is mande eredetű, és egymáshoz közeli területen élnek, ám zenéikben és kultúrájukban is, mégis eltérőek. Mint írtuk, a bamana lant, a ngoni nagyobb és pentatonos, akárcsak balája, mely a bamana zene sajátja, míg a maninka koni kisebb és zenéje heptatonos.
A wasulu (vagy wassolou, wassoulou, wassolon) egy régiót jelent (a régi mande birodalom keleti régióját, mely Guinea és Elefántcsontpart egy részét is belefoglalta), melyet több népcsoport, együttesen határoz(ott) meg, s mely régió kulturális hagyományait erősen befolyásolta a korai fulbe és senufo népek folyamatos vándorlása. A Sidibe, Diakite, Sangare, Diallo (Jallo) ma gyakran hallott, zenei háttérrel rendelkező családnevek is e régióból származnak, s hagyományaikban e terület sajátos stílusát ötvözik repertoárjukban, zenéjük szintén pentatonos, és elevenen hat a modern Mali zenére.
A soninkék ősei a régvolt Ghana Birodalomból erednek, melyet ők Wagadunak neveznek, őket viszont az előzőekben említett területeken marakának hívnak, (Szenegambiában pedig sarakhole, vagy sarahulinak). A soninke énekmondót geserének, vagy jaare-nek hívják, és hangszere egy lant, melyet úgy hívnak, gambare (mellyel kapcsolatban a húros-hangszereknél bővebb leírást találunk). A Sissoko, vagy Cisshoko, melyet a szenegambiai régióban Suso-nak rövídítenek, jellegzetesen soninke jeli családnév.
Mali észak-nyugati részén élnek a xasonkák (vagy khassonka), akik a maninkákkal, fulbékkal, és soninkékkel keveredtek, s mely hatások zenei hagyományaikban is kifejeződnek. A xasonka jelik képviselhetik az egyik legősibb vonalat Nyugat-Afrikában, hiszen hangszereik (koni, dundun, tama) lehetnek a legősibb jeli hangszerek.
A susuk (vagy sosso) talán a soninkékkel és a maninkákkal állhattak korábban kapcsolatban és a mai Mali területéről származhattak, s vándorolhattak Dél-Nyugat Guineába, ahol ma találjuk őket, miután híres királyukat, Sumanguru Kantét, Sunjata Keita, akinek nevéhez főként a Mali Birodalom alapítása fűződik, a XIII. században legyőzte. Mai területükön szintén magukba olvasztottak más hagyományokat, mint ahogyan az ő hagyományaik is hatottak a korábban már ott élő népekére, ám van, amit megőriztek és egyedivé teszi őket azon a területen. Ilyen a bala (balafon, lásd korábbi fejezet) tudománya, mely az ország (Guinea) fővárosa, Conakry környékén köztudottan kimagasló. Doumbia (vagy Dumbia) tipikus susu jeli név, habár sok Doumbia vallja magát maninkának. (Bangouraké mester, a korábban említett Mohamed Bangoura maga is kétféle nép gyermeke, maninka és susu, és a Doumbia maninka név susu megfelelője a Bangoura, mely zenész családi nevet sok esetben Guineában találjuk meg).
A mande mellett a másik nagy nyelvcsalád, mely a régióban található, az atlanti, vagy nyugati-atlanti nyelvcsalád, mely a niger-kongó nyelvcsalád egyik ága. Az atlanti nyelvcsaládnak nincs köze a mandéhoz, legfeljebb annyiban hasonlít rá, hogy szintén kiterjedt kisebb családokra bomlik. Van egy északi ág, ide tartoznak a fulbék, sererek, wolofok, bakok, jolák, manjak-ok, balanták, és déli ágába a szintén a mai Guinea területén élő bagák és landumák. S mivel éppen azért, mert e népek közel élnek egymáshoz, nagyban hatottak és ma is hatnak egymás kultúrájára. A fulbék az egyik legelterjedtebb nyugat-afrikai népcsoport, akik nagyban meghatározták a régió kulturális és politikai életének alakulását. A legismertebb fulbe hangszer a fuvola (fula-flute), mely nagyon sajátos és különleges hangú fúvós-hangszer. Játék közben beleénekelnek a hangszerbe, ezért hangzása kissé síró, és nagyon melodikus. A hangszer mesterei színes és virtuóz játéka ma több, modern zenei darabban is fellelhető.
Sok korai katonai vezető került ki a fulbék közül a VIII századtól, akik a muszlim szent háborúkban vettek részt és az iszlám hitet terjesztették. Őseik szaharai nomádok voltak, akik azonban az egyre gyakrabban bekövetkező és tartós nagy szárazságok miatt (több más népcsoporttal egyetemben) folyamatosan délebbre kényszerültek. Így kerültek Észak-Guineába, (Futa Jalon felvidékre), s onnan keletre, Maliba, Nigerbe és Nigéria északi részébe, ahol fulaninak nevezik őket, és Kamerunba. Általuk öt nagy szent háború zajlott Nyugat-Afrikában, mely később sok népcsoport (nem mindegyik) életére maradéktalanul és immár visszafordíthatatlanul hatott. Az eredmény, hogy Szenegálban, Maliban és Gambiában a VIII. századtól kezdődően 90 százalékban, Guineában körülbelül 85 százalékban tért át a lakosság a muzulmán hitre. A wolofok a mai Szenegambia területén élnek, és erős kereskedelmet folytattak a környékbeli népekkel, majd pedig a XVI. századtól az európaiakkal. A wolof osztályrendszer kissé hasonlít a mandéra, két fő csoportja van, a geer (amely a mande horonhoz hasonlítható) és a nyeenyo, mely utóbbi a művészeket illetve tárgyalkotókat és zenészeket foglalja magába. A wolof jeliit gewel-nek nevezik. A Seck és Samb tipikus wolof jeli családnevek, hangszerük a sabar dob és a xalam nevű lant.
