3.2. Az ír zene megújulása

Az ír zene feltámadásának harmadik meghatározó tényezője az Egyesült Államokbeli népzene-őrület. Clancy Brothers és Tommy Makem ír betelepülők és nagyratörő színészek voltak New Yorkban az 1950-es években.

Liam és Paddy Clancy, Tommy Makem és Tom Clancy 1964 körül. [1]

A Greenwich Village-ben ír népdalokat kezdtek el unisonóban énekelni, gitáron és bendzsón kísérve magukat. Olyan együttesek példájára mint az amerikai The Weavers. Népszerűségük pénzben is megmutatkozott. Írországban és Skóciában – sikerességük láttán – sorra alakulnak ekkoriban zenekarok, a Dubliners, a Wolfe Tones, és a skót Corries. E zenekarok hatására jelent meg a balladaéneklés újabb változata az írországi és angliai pubokban és folk-klubokban. Ebben a kontextusban a ballada szó nem a történetmesélő énekekre utal, hanem valamiféle líraibb, népdalszerű műfajra (ballad boom). Seán Ó Riada (1931-1971) munkássága – a komolyzenei alkotó, aki a Radio Eireann később pedig a dublini Abbe Theatre igazgatója valamint a Gael-Linn tagja volt, egy olyan szervezeté, amely az ír nyelv fennmaradásáért jött létre és Írország egyik elsőszámú lemezkiadójává vált – az ír népzenei hullám negyedik elemének tekinthető. 1960-ban Bryan MacMahon népi játéka alkalmából (a The Song of the Anvil című darabot az Abbey Theatre-ben adták elő) népzenészekből álló együttest hozott létre, amely CeoltÓirí Chualann (Cualann, Dublin környék zenészei) néven vált ismertté. Azáltal, hogy saját elképzelései szerint válogatta össze a hangszereket meghatározott felállásban, lényegében egy újabb stílust teremtett, amelyet a komolyzene, az ír zenéről való elképzelései, az egykori hárfajáték így például Turlough Ó Carolan (1670-1738) szerzeményei és a kortárs népzenészek dallamaiból gyúrt össze. A Riada-féle felállásban a következő hangszerek szerepeltek: uilleann pipe-ok, két hegedű, egy fuvola, egy furulya, egy gombos harmonika, koncertina, egy csemballó (amelyen maga Riada játszott) és egy bodhrán. Finom érzékkel kombinálta a váltakozó szólókat, úgy vegyítette a dallamokat és akkordokat, hogy általuk az egyes zenészek díszes stílusa jól kivehető és élvezhető legyen, ellentétben a céilí zenekarok stílusával. Turlough Ó Carolan zenéjét nem a hagyományból élesztette fel, hanem a 60-as évek zenéjéből rakta össze.


Az 1970-es években néhány neves és széles körben utánzott zenekar, két jelentős csapat által inspirálva (Johnstons és Sweeny’s Men) – olyan kreatív, tehetséges zenészeket is beleértve, mint Brady, Christy Moore, Andy Irvine és Donal Lunny – egyesítette a hagyományos hangszeres zenét a gitáralapú népdalénekléssel, felhasználva dzsessz- és rockzenei elemeket is, hogy létrehozzon egy komplex, virtuóz zenét.

A tg4 nevű ír, főként zenei csatorna felvétele egy koncertrészlet az Altantól.
6/8-os jig csembalóval.

Ebbe az áramlatba tartozik a Chieftains, a Planxty, a Bothy Band, a De Danann, a Clannad és így tovább a 80-as, 90-es évekig, amikor az irányt az Altan és más zenekarok folytatták. Az 1970-es évektől az 1990-es évekig tartó virágzás olyan fiatalok, ma már inkább "nagy öregek" munkája, akik korábban említett versenyek és a sessionok rendszeres résztvevői voltak, nagyhatású lemezeket jelentettek meg. E zenészek némelyike hidat épített a rock és a népzene közé. A Horslips nevű rockbanda népzenei anyagot használt fel a 70-es években, a 80-as években Christy Moore és Dónal Lunny megalapították a Moving Hearts-ot, amelyben ötvözték a népzenét és a rockzenét szaxofonnal és uilleann pipe-pal fűszerezve. A 90-es években a Chieftains Mick Jaggerrel, Thom Jones-szal, Van Morrisonnal, Sinéad O’Connorral és Ricky Skaggs-szal készített lemezt. Ezt folytatták némileg a Cranberries, a Pogues, Sinéad O’Connor és a U2 . Utóbbiak még akkor is, ha zenéjükön nem érezni, mégis elismerik, hogy az ír népzene és annak kulturális vonatkozásai inspirálják őket.

A felvételen 4 reel, azaz 4/4-es táncdallam hallható.
A Flook Gordon Duncan skót dudás háromrészes reeljét játssza visszavonulásuk előtt két évvel.

Az ír népzenét modernizáló, illetve megújító zenekarok, zenészek közül jelentőset alkotott a Flook zenekar. Az ő történetük 1995-ben kezdődik, amikor három nagyszerű szólista, Brian Finnegan, Michael McGoldrick és Sarah Allen pörgős, többszólamú játéka lett a Flook védjegye. Később Mike McGoldrick kiszállt a zenekarból és az abszolút szólista, Brian Finnegan, a hol fuvolázó, hol harmonikázó Sarah Allen, Ed Boyd gitáros és John Joe Kelly bodhrános játszotta ettől kezdve a korábbitól eltérő hangszerelésű zenét. A Flook nemcsak jól és kevésbé ismert ír, skót táncdallamok dübörgős, néhol dzsesszes feldolgozásáról ismert, hanem Brian Finnegan ízig-vérig városi, modern és mégis stílushű, őrült tempójú változatairól, szerzeményeiről.

Fontos alakja az ír zenei életnek a páratlan gitáros-balladaénekes John Doyle, aki önálló produkciói mellett, elsősorban Liz Carroll amerikai-ír hegedűssel szokott föllépni, korábban pedig alapítótagja volt a szintén nagy hatású Solas zenekarnak. Egyetlen gitárjával olyan harmóniamenetet és ritmikát hoz létre, ami valóban egy egész zenekart helyettesít. Nem véletlen, hogy rengeteg szólista mellett hallható a különböző ír zenei lemezeken.

Jegyzetek

  1. Forrás
Személyes eszközök