5. A vadász-zenészek a mande társadalomban – A hősök és tetteik megéneklői
A nyugat-afrikai síkságokon a vadászok kerültek legtöbbet kapcsolatba a falvak körüli bozótossal és a vadon területeivel, ezért ők voltak a leginkább kitéve a különféle veszélyeknek, a vadállatok, vagy ellenséges törzsek révén. A vadászatokra, vagy a harcokra fel kellett készülni, ám ez nemcsak a különféle materiális eszközök (fegyverek, védőfelszerelések) magukhoz vételét jelentette. A spirituális felkészülés éppoly komoly és jelentős lehetett, semmivel sem tekintették kevésbé fontosnak, mint a jó fegyvert, vagy a vadász adottságait és felkészültségét. Mindezeken együtt múlott a siker, sokszor az élet, vagy a halál. S mint Afrikában általában, a zene és énekes hagyomány szinte minden esetben a spirituális erőkhöz kapcsolódott. Énekkel és hangszeres kísérettel nyomatékosították az imák, jókívánságok alkalmával elhangzó szavak súlyát, erejét. A vadász-harcosoknak rendelkezniük kellett a képességgel, hogy sikeresen szembeszállhassanak bizonyos másvilági erőkkel, hiszen hogy valaki harcossá, vagy vadásszá váljon nemcsak a természetet; az erdőt, vagy bozótost és az állatokat kellett ismernie, s elejtésüket megtanulnia. Felkészültnek kellett lennie a nyama, a veszélyes élet-erővel szemben, mely a vadászat során az elejtett állatból kiszabadul. [1]
Hogy ezen erőket kontroll alatt tarthassák, a vadászok e célt szolgáló és segítő talizmánokat és medálokat vettek magukhoz, zenészeik pedig az énekek és a hangszerek erejével kiterjesztették e védelmet, felruházták őket a védelem erőivel. A vadász-zenész nem a mi, európai gyökerű zenész kifejezés alá eső művészt jelent. Sokkal inkább a bozót szellemei és a vadász közötti közvetítő szerepében van, akár egy mágus, vagy varázsló. E társadalmakban a zenész inkább spirituális-vallási szerepet kapott.
Imáikban, énekeikben és zenei előadásaik alkalmával a szellemekhez, az ősökhöz és erőikhez szóltak, védelmet kértek, a sikeres vadászat, vagy harc után ismét énekkel és zenével adtak hálát és simították el az erők között fellépő disszonanciát.
A vadászok és a zenészeik (sora – maninka, donso jeli – wasulu) között mély és erős kapcsolat állt fenn. A nagy vadászok halála előtt csak a zenész volt a halálát érző vadásszal, megénekelte az ősöket, s erejüket kérte, segítségükkel mintegy átvezette a haldoklót a másik világba.
Az alábbi videón zenész szó szerint megénekli a vadászt, erőt közvetít felé, mely hat rá, s melyben a magasztaló beszéd a vadász őseit, azok hősies tevékenységét, és az erőket idézi meg, amellyel pedig a zenész, a szavak forgatójaként felelősséggel ruházza fel a vadászt.
A modernkori államokban, mint a mai Mali és Guinea, habár a vadászok társadalma és zenéje gyakorlatilag a teljes zenei hagyomány ősének tekinthető, ma már mégsem igazán jelentős. Ez részben azért is alakult így, mert a lakosság nagy része időközben, a VIII. századtól fokozatosan áttért a mohamedán hitre, mely sok hagyományos tradíciót tiltott meg, illetve formált át. A vadászok hagyományai mégis megőrződtek, és sok zenei előadót ragad meg és inspirál ma is.[2]
Jegyzetek
- ↑ A vadász az állat leölésével nemcsak annak életét vette, hanem nyamáját is felszabadította, mely azonban rá káros hatással volt. (E területeken mindazonáltal ma már törvény tiltja a nagyvadakra kiterjedő vadászatot.) Az ölés nagyon komoly tett, a természet erőibe való kemény és erőszakos beleavatkozás, mely során az erők felkorbácsolódásával, a nyama egyensúlya megborul, melyet mindenképpen kezelni kellett. A vadász nem kizsákmányolta a természetet, nagyon is tudatában volt tettének súlyával. Hitükben az élet elmúlása a természet körforgásának része, habár a halál sohasem természetes állapot. Mindig okkal, oly események össz-láncolataként jelenik meg, melyet meg kellett vizsgálni. A vadásznak vissza kellett állítania az erők eredeti állapotát, ebben segítette őt a vadász-zenész. A szó erejében való hit alapvető volt (és ma is az) e társadalmakban.
- ↑
A modernkorban is léteznek oly törekvések, melyek a vadász-hagyomány, mint a kultúra ősi jellegének életben tartását célozzák, jóllehet a vadászok közösségének legmélyebben nyugvó spirituális világa, hite és ebben rejlő jellege az iszlám szerint elítélendő és tiltott. Jó példa eme nagyon is létező problémára Mali első demokratikus úton történő miniszterelnök-választása révén hatalomra kerülő Alpha Oumar Konare tevékenysége, aki nem mellesleg történész és archeológus-múltat is magáénak tudhat. Ő (is) hangoztatja, hogy a vadász-hagyomány az ősi nyugat-afrikai (és Afrika más részén is) a legkorábbi kulturális tradíciókat öleli fel és tartalmazza, melyek feledésével az identitás és hovatartozás legmélyebbre nyúló gyökerétől vágja el magát az egész régió modern társadalma.
Konare éppen ezért megszervezte a történelem legnagyobb tradicionális vadász-hagyomány őrzőinek hivatalos találkozóját, melyre nemcsak Maliból, hanem a környező országokból is tömegével érkeztek a vadászok! Cherif Keita, ma Amerikában élő, a frankofon (francia) Afrika történeti és kulturális szakértője hiteles szavainak megfelelően 40-50,000 vadász gyűlt össze a rendezvényre, melynek voltak azonban ellenzői. Az iszlámista hangadók azzal vádolták meg a miniszterelnököt, hogy ezen eseménnyel egyrészt katonai erejét hivatott bizonyítani (ne feledjük, régen nem mások, mint a vadászok jelentették a katonai haderőt), másrészt a rendezvény megszervezésével, az iszlámmal gyökeresen ellenkező, mi több, tiltott hagyományt támogatott. Ahogyan arra már a fentiekben utaltunk, a vadász-közösségek spirituális világa, a természet erőiben való hite gyökereiben ellenkezik az iszlámmal, mely elítéli az ezen körökbe tartozó, a korábban az egész régióban uralkodó természetvallásokat. Cherif Keita: A History in Music. World Music Productions 2001 jóvoltából: Interviewer: Banning Eyre, Nortfield, Minnesota, 2009.
