A flamenco jellegzetességei
Zeneileg jellemző a nagyon gazdagon díszített, erős, torokhangon intonált ének, sajátos kiejtésbeli jegyekkel (szó végén s torlódáskor elhagyott mássalhangzók, pl ma’re madre helyett /’anya’/, Cá’i Cádiz helyett, u a szóvégeken, stb), ha hangszeres palóról (flamenco műnemről) van szó, akkor a gitár, a kasztanyett, a taps, a kopogások, a jaleo (megfelelő helyen elhangzó lelkesítő bekiabálások) összjátékából épül fel a muzsika. Az énekes vezérel: az improvizáció, vagy az ismert dalokból álló füzérek sorát ő vezeti. A ritmusok játéka igen fontos: az énekes, s a gitáros gyakran elcsúsztatott hangsúlyrendszerrel adja elő a dalt, a gitáros az énekhangsúlyokat nem pengeti ki, így alakul ki a folyamatos kontraritmus, amit gyakran a taps is megerősít: gyors tempónál sajátos hangzású, jellegzetesen flamencós, a két tapsoló kontrás hangzású összjátéka. Az andalúz kultúrában a ló központi szerepet játszik – mindmáig sok andalúz tart lovat csak azért, hogy bizonyos hagyományos rítusokon lóháton vehessen részt. Nem véletlen hát, ha sok flamenco ritmusban a lódobogás lüktetését fedezzük fel. A gitáros az alapszerkezeten belül sokat díszít s improvizál. Sajátos pengetési technikák alakultak ki, például az egyes hangokat külön is megszólaltató lendületes pengetés: a rasgeo különböző válfajai. Vannak jellegzetes dallammenetek, skálák, ezek közül a legalapvetőbb az andalúz kadencia: a lá-szó-fá-mi hangsorra felépített dallamok, s akkordok (az akkordokat jellegzetesen flamencóssá teszi az akkordok nyitása egyes hangok jellegzetes módosításával). Mindehhez a táncos palóknál szerves egységként kapcsolódik a tánc, mely zenei elemeket is visz a hangzásba. A cipőtalppal, sarokkal való kopogás (vagy régi népies környezetben a mezítlábas dobogás), a zapateado fontos része a muzsikának. A flamenco lényege tulajdonképpen rituális karakterű: a duende, valamiféle transzcendens élmény megjelenése adja a csúcspontot. Közösségi transz-élmény ez, mely a jelenlevő előadók, s közönség számára érezhető. Az érzés, improvizáció, a kapcsolat, az őszinteség mélysége s a zenei komplexitás átvisz az időtlenségbe. A legendás Camarón de la Isla mestere egy olyan hegyvidéki cigány ember volt, aki nem engedte soha, hogy felvételt készítsenek művészetéről, mert a zene a pillanat igazságától megfosztva hazugság szerinte. A flamenco művészetben fontosak az úgynevezett „fekete hangok”, melyek úgy siklanak ki a skálából, hogy a szabályosság megszegése felemeli a zenét: átemel téren s időn! A flamenco alapvető része a népi mulatságoknak, ünnepeknek: a tangót vagy buleríast félkörívben állva, szólóban, néha párban táncolják, a sevillanast kétszer két pár táncolja.
Az öltözék, mely nemcsak a színpadi produkció eleme, hanem a népi ünnepek jellegzetes viselete is: férfiaknál a feszes nadrág, fodros fehér ing, mellényke, karimás kalap kopogós, kissé emelt sarkú cipő, vagy csizma, nőknél a fodros hosszú, derékhoz simuló ruha, a rojtos vállkendő, a hajban színes virágok, emelt sarkú cipő.
A flamencón belül ötvenen felüli palo van, melyek ritmikában, tempóban, dallammenetben, szerkezetben, táncban, stb különböznek egymástól. Sokuk gyökerei valószínű néhány alap palóig vezethetőek vissza.
