Afroamerikai népzene. Az afrikai zene bekerülése Észak-Amerika kultúrájába
A világ zenei változásainak legmeghatározóbb eseménye az amerikai rabszolgasággal áll szoros kapcsolatban. Ez a folyamat az amerikai gyarmatosítás és a vele szorosan összefüggő rabszolgaság megjelenésével, azaz az afrikai feketék tömeges elhurcolásával kezdődött. A rabszolgák leginkább Nyugat-Afrikából érkeztek, magukkal hozták zenéjüket, kultúrájuk egyéb elemeit, kommunikációs mintáikat, amelyek segítségével meg tudtak birkózni az új kihívásokkal.
Az afrikaiak az Újvilágban kapcsolatba kerültek egy hatalmas és változatos európai zenei hagyománnyal, a kapcsolat természete eltérő volt Észak- és Dél-Amerikában, a karibi térségben, az ültetvényeken és a városokban. A fekete közösségek különböző módon reagáltak az európai – és időnként amerikai-indián – zenei hatásokra. Az afrikai feketék eredetileg nagyrészt homogén kultúrájából zenei szubkultúrák jöttek létre, ami a 19-20. század fordulóján igen nagy hatást gyakorolt a feketéktől idegen, európai és más vidékeken élő közösségek zenéjére.
Ugyanez igaz azonban az amerikai fehér közösségekre is: a fekete afrikaiak kultúrája kezdetektől hatással volt a fehérek népzenéjére. Ez a hatás érhető tetten nagyon sok nyugati populáris zene (Western popular music) kialakulásában. Fontossága felbecsülhetetlen a ragtime és a jazz megjelenését tekintve, ezek városi elágazásaiban, így a gospelben, a rockban és a soulban. Áthatja a mindennapi élet zenéjét, sőt jelen van a komolyzenében is, Észak- és Latin-Amerikában legalább annyira, mint Európában.
Egyesek úgy gondolják, hogy az amerikai feketék zenéje alapvetően afrikai eredetű, ami a migráció folytán változatlan maradt. Mások szerint a feketék zenéje egyszerűen csak másolata a nyugati formának és stílusnak. Egy harmadik elmélet úgy tartja, a fekete amerikaiak felülmúlhatatlanul kreatívak, ugyanakkor semmi másra nem alkalmasak, mint spontán zenei kifejezésekre.
Mindezek után a „fekete” zene mibenlétét illetően felmerül a kérdés: minden zene, amit afroamerikaiak adnak elő, „fekete” zene-e? Vagy a „fekete” zene csak része az afroamerikai zenészek repertoárjának, amin keresztül félreérthetetlenül megmutatkozik az afrikai karakter?
Az afroamerikai zene stílusának kialakulásáról, ma a következő elmélet a legelfogadottabb. Nincs kétség afelől, hogy az afrikai rabszolgák magukkal hozták saját zenéjüket. Azokon a területeken, ahol számuk jóval meghaladta fehér uraikét, és ahol a fehérektől elkülönítve éltek, viszonylag kis változásokkal, de továbbvitték afrikai örökségüket. Elképzelhető, hogy áttelepítésük után megőriztek olyan kulturális – zenei – elemeket, amelyek Afrikában gyorsabban megváltoztak volna, hiszen ott nem éltek elszigeteltségben. Néhány daluk és jellegzetes ritmusuk vagy egyéb zenei jellegzetességük még ma is megtalálható dalaikban, repertoárjuk nagyobb része azonban Amerikában született, ugyanakkor nagyrészt Afrikából örökölt stílusban és formulákkal.
[1]
Azokon a területeken, ahol az afroamerikaiak jobban keveredtek a fehér lakossággal, és kevésbé zárt közösségekben éltek, nagy mennyiségű folklórelemet vettek át a fehérektől. Ilyen például a templomi és a populáris zene. Jellemző volt ugyanakkor az is, hogy a fehérek közeledtek az afrikai hagyomány egyes elemeihez, és fokozatosan át is vettek néhányat. A fehérek zenéje mindenhol, minden eseményen befolyást gyakorolt a feketékre, ennek megfelelően alakult át bizonyos fokig saját éneklési módjuk. Néhány esetben, bár jóval ritkábban, az indiánok kultúrája is hatott a rabszolgák zenéjére. Így zenei asszimilációjuknak három állomása volt: egyfelől a fehérektől dalokat tanulhattak, amelyekkel együtt átvették azok éneklési módját, technikáját; másfelől ezt a fehér előadói gyakorlatot és technikát elkezdték saját dalaiknál is használni; végül a saját, Afrikából hozott előadói gyakorlattal énekeltek fehér dalokat.
A feketék az Egyesült Államokban dalokat tanultak uraiktól, valamint a városban a szomszédjaiktól. Néhány dalt a fehérek stílusában énekeltek, de a legtöbbjükön érezhető és felismerhető volt – még ma is az – számos jellegzetesen afrikai vonás. Minden bizonnyal az áttelepülést követően továbbra is énekeltek Afrikából származó dalokat, és új dalokat is szereztek afrikai stílusban. Úgy tűnik, hogy igazából Brazíliában és a Karibi-térségben több dal született, mint az Egyesült Államokban, ahová a rabszolgákat nem egyenesen Afrikából szállították, hanem éppen a karibi vidékről, ahol a nyelvi és a törzsi kötelékek már felbomlottak.
A kettős folyamat, miszerint a feketék a fehérektől és a fehérek a feketéktől vesznek át különböző zenei elemeket, kulturális kiegyenlítődéshez vezet. Amikor ugyanis egy kultúra „elmerül” egy másikban, a két kultúrának azon jellemvonásai, amelyek hasonlóak vagy kompatibilisek, hajlamosak kiegyenlítődni, vagy egy új kombinált formában ötvöződnek. Így például mind az afrikai, mind pedig az európai zenére jellemző volt a harmonizálás, s ez az afroamerikai zenében sincs másként, így ez a jellegzetesség egyaránt származhat az európai és az afrikai hagyományból is. Ellenben, az észak-amerikai indián és az európai zenében kevés a közös vonás, más és más zenei formák jellemzik a két kultúrát, melyek nem vegyültek, így közöttük nem is alakulhatott ki kiegyenlítődés.
