Csham – a maszkos démonszelídítő zenés táncrituálé

A tibeti vadzsrajána (sz: vajrayāna, t: rdo-rje theg-pa) buddhizmus egyik legfontosabb és legnépszerűbb szezonális rítusa a csham (t: 'chams), amely kiemelten rituális értékkel bír. A helyi hagyományok szerint a buddhizmus előtti időkben, a császárok beavatásakor meghatározó szerepet játszott a tánc. A trónt elfoglaló császárnak a nép előtt rituális táncot kellett bemutatnia, amely során a ngadakot (t: mnga'-bdag), a természetfölötti erőt jelenítette meg úgy, hogy azzal saját személyében azonosult. A buddhizmus előtti bönben (t: bon) az uralkodói táncrituálékat vezető személyt „fősámánnak” nevezték. E vallás szerint Senrap Mivo (t: gShen-rab Mi-bo), a vallás alapítója tanította meg az embereknek a táncrituálékat. A bön táncrítusok ideje a téli és a nyári napfordulóra esett, ami utal a rítusok mezőgazdasági szerepére, lehet, hogy ezek eredetileg termékenységi rítusok voltak. A bön táncok másik fontos feladata, hogy azok a különféle démonok kiengesztelésére és a szellemek jóindulatának elnyerésére irányultak. Ez utóbbit a tibeti buddhista csham is átveszi, és tovább gazdagítja, a csham tárgya immáron nem pusztán a szellemek uralása és legyőzése, hanem azok megtérítése, valamint a bön papok legyőzése, azaz a jó és a rossz harca. A buddhisták értelmezésében ők maguk képviselik a jót, míg a bön papok a rosszat. A csham legkorábbi buddhista megjelenése a kagyüpa rendnél fordult elő, itt akkor még inkább rontó-mágia szerepkörrel bírt. A csham a tantra szellemiségének megfelelően mágikus erővel bír.

A csham a tibeti buddhizmusban egy dramatikus maszktánc, amelynek formáját részben a szájhagyomány, részben a cshamjigek (t: 'cham-yig = táncszöveg, vagy 'cham-dpe = tánckönyv) őrzik. Ezek közlik a szertartás forgatókönyvét és a hozzá tartozó zenei kíséret „kottáját”. A cshamban előadott „történetek” keletkezésük óta alig változtak. Valaha e szövegek szerzői az adott eseményeket az álmaikban megjelenő képek szerint írták meg. A különböző buddhista rendek egymástól eltérő tartalmakat jelenítenek meg a cshamban, azonban mindnél közös elem az ellenséges erők legyőzése. Minden táncverzióban egy buddhista istenség játssza a központi szerepet, de rajta kívül megjelennek más istenségek is, valamint a rend alapítói, esetleg híres lámák. A csham táncok formanyelve a különböző rendi hagyományokban szinte teljesen azonos. A buddhista csham rítus keretén belül beszélhetünk haragvó (t: drag-po) és békés (t: zhi-po) cshamról.

A csham-tánc ideje újévre, napfordulókra esik, vagy más nagy buddhista ünnepekhez kapcsolódik, leginkább a Buddha megvilágosodásának és halálának napjához (p: vesākha, sz: vaiśākha), ami a mi naptárunk szerint, május végére vagy június elejére esik. A buddhista csham eseménysora a kolostorok udvarán több napos ünnepség keretében zajlik, ahová a környék lakói messze földről elzarándokolnak. A kör alakú tánctér közepén egy, esetleg két oszlop van felállítva, amely körül az óramutató járásával megegyezően zajlik a tánc. A táncosok lépéseikkel két koncentrikus körben (t: ’chams-skor dang-pa és ’chams-skor gnyis-pa) egy mandalát rajzolnak ki, amit több kolostorban a szerzetesek a tánc előtt liszttel vagy krétával előrajzolnak. A központi oszlop, a világ tengelyét, közepét szimbolizálja, bizonyos tekintetben emlékeztet a sámánok világfájára, vagy a hindú kozmoszfelfogás Méru (sz: Meru, t: Ri-rab) hegyére. Az oszlop előtt egy négyszögletes kőemelvény áll; ez a rítus áldozati oltára, ide helyezik a különféle felajánlásokat és a rituális eszközöket. Az oszlopon öt különböző színű selyemszalag található, melyek az öt meditációs (sz: dhyāni) buddha családot szimbolizálják. Ezekre a megjelenítendő istenségek gyökérszótagjai (sz: bīja mantra) vannak nyomtatva. A tánctér mellett található a zenekar számára épített fedett hely, ahol gyakran ott áll a rendalapító trónja.

A csham rítus résztvevőinek jó része felszentelt szerzetes, kelong (t: dhe-slong), vagy szerzetesjelölt, kecul (t: dge-tshul). Azonban előfordul, hogy laikusokat is szerepeltetnek, akik kardtáncosokat vagy tréfacsinálókat alakítanak. Az archaikus színházi tradíciókkal megegyezően itt is csak férfiak léphetnek a színpadra, akárcsak a görög vagy japán színpadon. Mindig a megtestesítendő istenség rangja határozza meg, hogy ki alakíthatja azt, a magas rangúakat csak az idős főlámák testesíthetik meg, akik mélyen ismerik a csham misztikus hátterét. A fekete kalapos bönpókat vagy tantrikus mestereket is csak az egyházi méltóságok alakíthatják. Az istenek kíséretét az átlagos szerzetesek, a csontváz-táncosokat pedig a novíciusok jelenítik meg.

A résztvevők az ünnepség előtt egy héttel tanulmányozni kezdik a tánc előírásait, a lámák pedig az általuk megtestesítendő istenségeken meditálnak. A gyakorlás mindig a legnagyobb titokban zajlik, még a kolostor többi lámája sem láthatja a próbákat. A jelmezeket a két csham közötti időben elzárják az illetéktelen tekintetek elől. Ez utóbbi mozzanat párhuzamba állítható a legtöbb törzsi maszktánccal, amelyeknél év közben ugyanígy szigorúan elzárva tartják a rituális maszkokat. A csham előtti időszakban szigorodnak az étkezési előírások, a jelöltek nem ehetnek fokhagymát, hagymát. A felkészülő laikusok pedig ezen idő alatt nem élhetnek szexuális életet. A tánc során mindig van egy vagy több civil ruhás, botos rendfenntartó, aki arra vigyáz, hogy a közönség meg ne sértse a szakrális szabályokat. Napjainkban, amikor sok turista is megnézi az eseményeket, leginkább őket rendszabályozzák.

A maszkokat (t: 'bag) a lámák maguk készítik fából, papírmaséból vagy agyagmintába helyezett, enyvbe mártogatott szövetcsíkokból, ritkán rézből. Egyes haragvó istenek jakszőr hajat is kapnak. Ezután kifestik az arcukat, majd a tánc előtt felszentelik a maszkokat úgy, hogy mágikus erejű mantrákat mormolva rizst szórnak az álarcra. A csham maszkok a buddhista ikonográfiának megfelelően ábrázolják az adott istenséget. A haragvó istenségeket ábrázoló maszkok mindig szélsőséges indulatokat fejeznek ki, így a buddhizmusban járatlan laikusok számára is beszédesek. A haragvó istenségek maszkjain emberi koponyából álló korona van, az istenségek rangját, azaz erejét a koponyák száma jelzi, ami lehet egy, három és öt. A másik fontos jellegzetessége e maszkoknak a homlok közepén található harmadik szem. A békés istenségek maszkjain arany buddha-korona látható. Minél régebbi egy maszk, annál nagyobb a mágikus ereje, hiszen minden előadás során beleköltözik a megjelenítendő istenség, s annak ereje akkumulálódik a maszkban. Az ilyen nagyon régi maszkokat általában a szentélyek falára akasztják, mint tiszteleti tárgyat. A csham álarc körülbelül háromszor akkora, mint az emberi fej, ezért a lámák annak a száján vagy orrlyukán látnak ki. Amikor a láma magára ölti a maszkot, annak mágikus ereje révén mintegy megszállja őt az adott istenség, így e pillanattól kezdve a közösség szemében ő már nem közönséges emberi lény, hanem a megjelenítendő istenség.

A táncosok ruhája brokátból vagy selyemből készült hosszú ujjú kaftán, amit a szerzetesi ruhára vesznek fel. A ruházat a megjelenítendő istenségtől függően sok buddhista szimbólumot hordoz. Pl.: tükör (t: me-long), tankerék (t: 'khor-lo), koponya (t: ka-li), szem (t: mig). A ruhán csont (t: rus-rgyan, sz: sanmudrā), vagy fagolyó füzérek és selyemszalagok lóghatnak. A csham ruházata erősen hasonlít néhány szibériai nép sámánöltözékére, azonban van két szembeötlő különbség: a táncruha rendkívül színgazdag, míg a sámánoké nem, másfelől a sámán lógói zörgő anyagból készülnek. A csham-táncosok általában felkunkorodó orrú csizmát vagy ötujjas lábtyűszerű papucsot viselnek, olykor mezítláb vannak, például a melegebb klímájú Bhutánban. A táncosok a kezeikben a megjelenítendő istenség legfontosabb attribútumait tartják.

A zenekar tagjai egyszerű szerzetesi ruhát viselnek, a tánc előtt hangszereiken játszva, háromszor megkerülik az oszlopokat, majd elfoglalják helyüket a tánctér valamely oldalán, ahol általában található egy számukra kialakított fedett rész. Hangszereiket, kottáikat és teáscsészéiket kis asztalokra helyezik. A nagyobb kolostorban előfordul, hogy a zenekar tagjai több sorban foglalnak helyet úgy, hogy elöl a dobosok, mögöttük pedig a fúvósok ülnek Az is előfordul, magam ilyet láttam, hogy a hosszú trombitások külön, a többi zenésszel szemben lévő oldalon foglaltak helyet. A zenekar vezetője a rölpön (t: rol-dpon), a zenemester, aki felelős a tánc zenei kíséretéért. Ő cintányért, esetleg a dobot ütve vezeti a zenekar többi tagját. A legfontosabb hangszereik: a dungcsen (t: dung-chen), a gyaling (t: rgya-ling), a dungkar (t: dung-dkar), a ngacsen (t. rnga-chen), a rölmo (t: rol-mo) és a damaru (t: da-ma-ru). A dungcseneket speciális állványokra helyezik, vagy fiatal szerzetesek a vállukkal támasztják alá.

A táncosok gyakran a templomot használják öltözőül, máskor egy erre a célra felállított sátorból jönnek ki a tánctérre. Öltözködésük is pontos előírások szerint történik. A táncosok a táncrendnek megfelelő kis csoportokban lépnek a tánctérre, a kolostor udvarára, ezt megelőzően elmondják az arany-imát (t: gser-skyems). A csham táncosok a színre lépés előtt a helyszellemeknek (t: gzhi-bdag) áldozatként egy kis árpaliszttel megszórt sört löttyintenek a földre, majd felajánlást tesznek a buddhista istenségeknek és a terület védőisteneinek (t: yul-lha). A táncosoknak meg kell szerezni még a dákiník erejét is (t: mkha’-’gro rnam dpa’ bskyed-par bya). Ezután egy kiválasztott démont (t: bsgral) áldoznak föl a tánc eredményessége érdekében, ami szintén a rítus buddhizmus előtti eredetét bizonyítja. Ezután összeszorított fogaik közt titkos mantrákat recitálnak.

A rítus technikai oldalát a cshampön (t: 'chams-dpon), a táncmester irányítja, ő ügyel arra, hogy minden a tánckönyvek szerint folyjon le. Ha kell, megigazítja a táncosok ruháit, és éberen figyeli, hogy minden a forgatókönyv szerint zajlik-e. Az egész szertartást a dordzse-löpön (t: rdo-rje slob-dpon), a „Gyémánt Mester” vezeti, aki a tánckörön kívül, rejtve, általában a kolostor erkélyén foglal helyet. Ő felel a rítus spirituális zavartalanságáért, és ennek érdekében mantráival segíti a színen megidézett istenségek megjelenését. Ezt a feladatot általában a kolostor apátja látja el.

A csham rítusok tartalmát a tibeti legendák képezik, amelyeknek mindig valamely istenség áll a középpontjában. Ez utóbbi rendenként más és más, tehát minden irányzatnak megvan a maga sajátos tánca. A nyingmapáknál Padmaszambhava (sz: Padmasambhava, t: Pad-ma sam-bha-va) különböző megnyilvánulásai, a dzogcsen (t: rdzogs-chen-pa) gyakorlók esetében Keszar (t: Ge-sar), a kagyüpáknál Mahákála (t: Nag-po chen-po vagy mGon-po Nag-po sz: Mahākāla) különböző formái, a szakjapáknál (t: sa-skya-pa) Vadzsrakíla (t: rDo-rje Phur-ba, sz: Vajrakīla) vagy Mahákála, míg a kelukpáknál (t: dge-lugs-pa) valamely tankirály, mint például Jama (t: gShin-rje, skt: Yama) vagy Kálacsakra (t: Dus-kyi ’Khor-lo, sz: Kālacakra), esetleg Vadzsrapáni (t: Phyag-na rDo-rje, sz: Vajrapāni) köré szerveződik a tánc. A leggyakrabban megjelenített történet a buddhizmus tibeti győzelme a bön vallás felett. Ennek jegyében elsősorban Padmaszambhavának a helyi démonokkal és a bön varázslókkal folytatott küzdelmét adják elő. A buddhista térítők a hagyomány szerint pusztán a szellemük erejével győzedelmeskedtek a helyi hit felett. A győztes szerzetesek megígértették a démonokkal, hogy minden évben egyszer eljönnek és megszállják a lámákat. Nagyon gyakori tánctörténet Langdarma (t: gLang-dar-ma) (ur. 836-842), a démonok által megszállt buddhista-üldöző császár megölésének a legendája. A kagyü hagyománynál igen népszerű Milarepa (t: rJe-btsun Mi-la-ras-pa) (1052-1135) története. A fentieken kívül számos egyéb témája is lehet a csham rítusnak.

A különböző istenségcsoportok 30-40 percig járják táncukat. A táncosok mozgásukkal uralmuk alá hajtják azokat a területeket és égi szférákat, amelyek felett a csham főistene uralkodni fog. A táncosok kéztartásának (sz: mudrā, t: phyag-rgya) különös jelentősége van. A kéztartások használatának az eredeti célja, hogy segítsék az istenségek mantrák (sz: mantra, t: sngags) általi megidézését. Minden egyes kéztartás egy-egy gondolati tartalom szimbolikus megjelenítése. A táncjelenetek között hosszas szünetet tartanak a szerzetesek, ami a szereplők átöltözéséhez és felkészüléséhez kell. A szünetekben gyakran felbukkan egy öregembert megjelenítő maszkos, aki azokat a nézőket – ma elsősorban a turistákat – utasítja rendre, akik illetlenül nyújtott lábbal ülnek, vagy más nem odaillő dolgot csinálnak, másfelől pénzt gyűjt a kolostor fenntartására, javítására. A csham laikus nézői a szertartás során hangos tetszésnyilvánítással, füttyel vagy bekiabálással tarkítják az előadást, akárcsak a középkori népi színjátszásnál. A cshamban mindig vannak tréfás alakok és jelenetek is. Az előadás csúcspontja, azaz a katartikus rész a fekete kalaposok (t: zhwa-nag) azon jelenete, amely az áldozati figura feláldozásával zárul. Ezt a fekete kalapos táncosok vezetője végzi el a varázstőrével (t: phur-bu, sz: kīla). Ebben a táncban a fekete kalaposok már a buddhizmusra áttér bön varázslókat (t: lha-pa) szimbolizálják. Az elpusztított tésztafigurát végül a táncmester távolítja el a színről, s a kolostor melletti lakatlan területre viszi azt. A csham rituálé is, mint minden más buddhista szertartás, az érdemek felajánlásával fejeződik be, amelyre egy meditáció szolgál, annak is az utolsó szakasza a thuncam (t: thun-mtshams).

Az egyszerű néző számára a csham-tánc megnyugvást jelent, hiszen újra helyreállt a világrend. Másfelől a misztériumtánc közönsége az előadás segítségével megtapasztalhatja azt az átalakulást, amelyet a buddhistatanítás minden ember számára hirdet. A gyakorlók számára pedig erőteljes motivációt jelenthet a megszabadulás felé vezető ösvényen. Ázsiában, ahol a tibeti buddhizmust gyakorolják, a csham mindenütt elterjedt, így gyakorolják Mongóliában, itt cam (m: čam) a neve.