7. A mande énekmondók és zenei-énekes tevékenységük (jeliya)

A lap korábbi változatát látod, amilyen Bandolo (vitalap | szerkesztései) 2011. június 12., 08:06-kor történt szerkesztése után volt.

"

..mert az énekmondók azt hirdetik: „Minden igazi tudománynak titkosnak kell lennie.” A hagyományőrző a körülírásnak is mestere: régies fordulatokban beszél vagy átalakítja a tényeket a közönséget szórakoztató mondákká, amelyekben azonban ott lappang a titkos jelentés is, amit a beavatatlan még csak nem is sejt.

– Szungyata, Az oroszlán fia. Mandinka hősének. Budapest, 1983, Európa

 "









A jeli[1] a maninka zenei és énekes hagyományokban különleges szerepet kapó, magasan képzett előadó, aki egy életen át fejleszti tudását, melyet őseitől kap, s adja azt tovább családja generációin keresztül. Ma már sok énekmondó család létezik, ám nem volt ez mindig így.[2]
A jelik által fonódik össze szorosan a zenei hagyomány a társadalmi elittel, ők a nemesek krónikásai, akik énekeikkel dicsőítik a nemes tetteket, megbecsült emberek, mindazonáltal a patrónusuk, a horonok alárendeltjei. Erejük belülről fakad, s e szellemi forrás a spirituális erőkkel áll kapcsolatban, melyeket személyiségükkel és énekükkel idéznek meg.

A beszéd és ének ereje, az Eredet, avagy az Idő valódi Urai

A jeli hagyományt vizsgálva hamar kiderül, hogy az nem más, mint a vadásztársadalom megbecsült zenészei örökségének a folytatása.
A szóval építeni, alkotni vagy rombolni, pusztítani lehet, sőt, akár ölni is.[3]

A hang – akár beszédhang, akár zenei hang – mindig erőt képvisel, ám a jeli különbözik a többi mande zenésztől, több okból kifolyólag is. Ők beleszülettek a zenei hagyományba, azaz már létükkel szimbolizálják az erőt, mely a szóhoz és a hanghoz köthető. Jelivé senki sem válhat, hacsak nem annak született, ellentétben például a vadászok zenészével, aki megfelelő képzést követően, szabadon gyakorolhatta tudását. Kizárólagos joggal, csak jelik játszhattak a korán (huszonegy húros, kalabas-rezonátoros hárfaféle), balán (balafon, fa-xilofon) és a konin (négy vagy öthúros lant), valamint néhány területen a [[|Dundun|dundunon]], (basszusdob) és tamán, (beszélődob).

A jeli a beszéd mestere.

Elbeszéléseik az egyes családok és birodalmak társadalmi és politikai eseményeiről szólnak, versekben, rímekben és közmondásokban teljesítve ki azokat, melyeket énekekbe ágyaztak, s melyeket összefogva, szónoklatokba tömörítettek. Mindezzel pedig egy különös zenei világot formáltak, mely ugyan mindenki előtt nyitva állt, ám azt csak néhányan gyakorolhatták. A magas rangú, mély tudású jeli őseit hallgatta, akik a még korábbi ősöktől örökölték tudásukat, majd pedig énekelt, melyet hangszerével követett, mindezzel nagy felelősség mellett, tettre buzdított. A jeli tulajdonképp egy zenetár, a valódi előadó, akit hallgatnak, és akinek szavai súlyt hordoznak ma is. A jeli énekével és hangszerével ugyanúgy megformázza a zenei hangokat, mint ahogyan a szobrász megfaragja, vagy a kovács elkészíti alkotását, s mivel maga is a nyamakala-csoportba tartozik, fel van vértezve a megfelelő erőkkel és képességekkel, a sorsába van írva tevékenysége (dalilu), melyek lehetővé teszik számára, hogy a szavak és hangok erejét ajkára, illetve hangszerébe vegye. A dal már önmagában értéket képvisel, azonban követnie, igazodnia kell az azt követő ritmuskísérethez. Azt mondják, énekelni bárki tud, ám az énekkel a hangszeres aláfestéshez igazodni, az már valódi tudást követel.

A jeli mint előadó háromféle előadásmód egyikére specializálja magát. Ilyen a kuma, mely beszédorientált, történelem-elbeszélő, narratív, a másik a donkili, mely dallamorientált, dalokat és verses énekeket foglal magába, végül a hangszeres előadó a foli a maninkáknál vagy kosiri a mandinkáknál. E három tevékenység mind külön felkészülést és gyakorlást kíván, melyek mindegyike igen magas képzettséget követel, illetve eredményez. A legtöbb jeli (jelike – férfi) legalább két előadásmódban járatos, ám az egyikben jeleskednek. A női jelik (jelimuso) főleg énekelnek, habár ismertek beszédjeikről is. A beszéd (kuma) sok rejtett és részletekbe menő információt tartalmaz, mely súlyos erőket képvisel, hiszen az adott nemes őseinek, családjainak legintimebb szféráját is érintheti.
Legtöbbet az énekes, tehát dallamorientált jelikkel találkozhatunk, akik, bár szintén magas tudásról tesznek tanúbizonyságot, mégsem annyira részletekbe menően adnak elő, mint az előbb említettek. Ez a különbség azonban nem csökkenti előadásuk értékét.
Ám nem attól lesz valaki mestere a tudásának (ngara), hogy memóriája vagy énektudása kimagasló. A szövegeket, az éneket „forgatni” kell, vagyis megfelelő módon kifejezni a mögöttük húzódó tartalmakat, melyek sokszor zenei kíséret nélkül szólalnak meg, s ha a zenész-jeli vagy a jeli saját hangszerével is közreműködik, még összetettebbé válik a kifejezésmód, hiszen a hangszerkíséret sem térhet el – sem ritmusában, sem dallamában – a hagyománytól. Szép példa erre Yande Kodou Séne és Youssou N’dour közös lemezének egyik száma, melyben az énekmondó (Yande Kodou Séne) kezdi a repertoárt, majd lassan bekapcsolódnak a hangszerek, s azután egymást kiegészítve erősítik a kifejezésmódot.
br> A jelik tevékenysége az uralkodókhoz és a nemesekhez köthető, akiknek történelmi, politikai tetteiről, s azok hatásáról szólnak, énekelnek. A jelik egyszerre zenészek, énekesek, imamondók, történelmi elbeszélők, tanácsadók, a múlt élő kútjai, s a jelen aktív rögzítői.
Tucatnyi generációt képesek „visszaénekelni”, mely dalok és szövegek történelmi vonatkozása több száz évre visszamenőleg nyomon követhető. Mikor valakiért vagy valakihez énekelnek, vagy az őseinek tettét és kilétét énekelik el, a fizetség szintén erőt képvisel, áldozat a jeli munkájáért, cserébe a patrónus, a nemes ember is erőket kap, melyek tettekre, cselekedetre buzdítják – ezek azonban, ha nem teljesen kontrolláltak, negatívan, pusztítóan is hathatnak.[4]

A megidézett erők, illetve a nyama kontrollálása, mint ahogyan Afrikában általában bárminemű komoly tevékenység, áldozattal jár, melyet az énekmondónak, a jelinek vagy a hangszerének kell megfizetni, aki/ami erőt fejt ki. A daloknak és a jeli hangszerének egyaránt van nyamája, mely akár komolyan is hathat az egyszerű emberre, aki a megfelelő ellen-erők (dalilu) nélkül játszana rajta, melyekkel pedig a jelik, születésüknél fogva, és különböző segítő-talizmánokkal egyetemben, fel vannak vértezve.
E fizetség tehát a szellemi érték kifejezése, s amely nyilvánvalóan a jeli megélhetését is lehetővé teszi. Mindazonáltal a fizetség fogalma bizonyos esetekben eltér a nyugati világ pénzzel történő értékkifejezésétől, s mely fogalom Mandeföldön, mint ahogyan Afrika más területein, szintén az erőkkel áll kapcsolatban.

A jelik – bár teljes muzulmán oktatásban is részesülnek, s könnyedén idéznek a Koránból – tevékenysége nem tekinthető valláson alapulónak, nem kötődik a valláshoz. Ők a történelemmel és a politikával állnak kapcsolatban, a vallási vagy spirituális eseményeken nem kapnak nagy szerepet, hacsak nem éppen a dundunon, vagy a tamán játszanak, mely hangszereket főleg a múltban, kizárólag ők szólaltathattak meg.
Jelik a szomszédos népek között is elterjedtek (wolof, fulbe stb.), ma is igen aktívak, és elevenen formálják a modern mali, guineai, szenegáli vagy gambiai zenei életet. A jelikre utaló griot szó, mely inkább Afrikán kívül terjedt el, a korai francia leírásokból ismert.

Jegyzetek

  1. ↑ A videón Gambiából láthatunk, és hallhatunk hagyományos énekmondókat:

    <websiteFrame> website=http://www.youtube.com/embed/NL9rzWlm3O4 height=390 width=480 border=0 scroll=no </websiteFrame>

  2. ↑ Általában a legendás Sunjata koráig vezetik vissza a mande jelik eredetét, ám egyes források még korábbi eredetről szólnak, melyek Surakata, az iszlám próféta, Mohamed párjától való származásukat említik – e hivatkozások azonban nem teljesen megbízhatóak. A legelső jeli, akit megemlítenek (Gnankoman Duwa vagy más dialektusban Jakuma Doka) Sunjata apjának jelije lehetett, akinek fia a szintén híres Bala Faseke Kouyate, Sunjata jelije volt, bár más források, melyek szintén jeliktől származnak, e két jeli személyét azonosnak vélik. Mindenesetre őt tekintik a Kouyate család alapítójának, s ekkorra teszik a legelső jeli család felemelkedését, sőt, őket tekintik a valódi és tisztavérű jeliknek.
    Azóta már több család – Diabate/Jobarteh, Sissoko/Suso, Camara, Kanoute/Konte, Doumbia – létezik.
  3. ↑ Nem kívánunk antropológiai témájú fejtegetésbe kezdeni, ám az nem hagyható figyelmen kívül, hogy a fekete-afrikai társadalmakban a szónak súlya, ereje van, melynek mélyen gyökerező kulturális hagyományokon nyugvó eredete van. Az egyéni neveltetés és a társadalomba való beilleszkedés az európaitól meglehetősen eltérő módon ment, illetve megy ma is végbe. A gondolatok kifejezésének oka volt, a nem kellő körültekintés mellett intézett beszéd a környezetre (emberekre, szellemi világra) zavaró lehet, semmiképpen sem méltó egy komoly emberhez.
  4. ↑ A jeli bizonyos alkalmakkor megénekli horonja múltját, kiemel bizonyos tetteket vagy történéseket, melyek nagyon komoly hatással vannak a megidézett család sarjára. Mindezzel az énekmondó jeli – óvatos kifejezéssel élve – a horonja tanácsosaként funkcionál, mely mindenképpen súlyos felelősséget jelent számára. Ebben a képességben; a megfelelő időben történő, megfelelő szavak forgatásában rejlik a jeli ereje, szavaival erőket ural és irányít.

Kapcsolódó szócikkek

Személyes eszközök