Svéd vokális népzene
A svéd hagyományos zene legspecifikusabb műfaja a lockrop (~ lokk). Állattartással, tereléssel szoros kapcsolatban álló, funkcionális zenei jelenség (gyűjtőnéven: Fabodmusik). A lockrop rövid, kiáltásszerű frázisok, hosszabb díszített dallamok és beszéd egyfajta elegye, a funkció által megkívánt elrendezésben. Előadói minden esetben nők. Szerepe a kommunikáció, részint a lábasjószág hívására, összeterelésére, részint ember-ember közti, jellemzően nagy távolságokban történő kapcsolattartásra szolgál (különleges, falzett-szerű hangképzési technikájának köszönhetően akár 4-5 km távolságra is elhallatszik), a hangszeres (leginkább lur, illetve valamely más trombita-, vagy kürt-szerű fúvós hangszer) jelek, jelzések pedig a vadállatok távol tartását, elűzését hivatottak segíteni. A technika nem ismeretlen Európa egyéb hegyvidékes régióiban sem (Alpok, Pireneusok, Rodope), hagyománya egyes területeken a mai napig is élő. A lockrop-technikát előszeretettel alkalmazzák a revival mozgalom fiatalabb generációi, s nem egy kortárs svéd szerzőt (Ingvar Lindholm, Karin Rehnqvist) is megihletett.
A középkori ballada (a népi hagyományból mára teljesen kihalt) eredeti funkciójában elválaszthatatlan volt a tánctól. Prototípusa, a francia chanson d’histoire a nemesi udvarokból indult ugyan, de korán elterjedt a köznép köreiben, és szájhagyományos népi műfajjá vált. A Svédországban fennmaradt középkori balladák a legarchaikusabb népdalcsoport képviselői. A regisztrált középkori balladák teljes azonosságot mutatnak a norvég példákkal, de párhuzamaik a skandináv területeken kívül is megtalálhatók.
Refrénes szerkezetű, a balladával rokonítható játékdalok is megjelennek a repertoárban, fennmaradásukat a – leginkább vallásos – ünnepekkel való szoros együttélésüknek köszönhetik. Szintén magasan reprezentáltak az egyszerű, világos szerkezetű gyermekdalok (smavisor: „kis dalok”).
A 18. századi vallásos mozgalmak hatására az ország egyes területein a protestáns népénekek éneklésének sajátos hagyománya alakult ki (~ Norvégia). A dallamok forrásai a hivatalos protestáns énekeskönyvek, az eredetileg szillabikus változatokat azonban a népi gyakorlat melizmatikusra cserélte. Ez, továbbá a hangszerkíséret hiánya (a vidéki templomok nagy részének nem volt orgonája) viszonylag nagy előadói szabadságot adott, és variánsok kialakulásához vezetett. A liturgián kívül történő éneklésnek Svédországban a mai napig élő gyakorlata van.
Professzionális népi énekesek nem léteztek. A népesség 90%-a viszont falun élt, elmosódottak voltak a társadalmi osztályok közötti határvonalak, valószínűsíthető tehát, hogy a népdalok többségét a társadalom nagy része ismerte és énekelte. A hosszabb balladákat azonban már kevesebben ismerték, s – a hanganyagok tanúsága szerint – a variánsképzés egyéni stílusváltozatokat is eredményezett.
