3.2. Az ír zene megújulása
Az ír zene feltámadásának harmadik meghatározó tényezője az Egyesült Államokbeli népzene-őrület. Clancy Brothers és Tommy Makem ír betelepülők és nagyratörő színészek voltak New Yorkban az 1950-es években.
A Greenwich Village-ben ír népdalokat kezdtek el unisonóban énekelni, gitáron és bendzsón kísérve magukat. Olyan együttesek példájára mint az amerikai The Weavers. Népszerűségük pénzben is megmutatkozott. Írországban és Skóciában – sikerességük láttán – sorra alakulnak ekkoriban zenekarok, a Dubliners, a Wolfe Tones, és a skót Corries. E zenekarok hatására jelent meg a balladaéneklés újabb változata az írországi és angliai pubokban és folk-klubokban. Ebben a kontextusban a ballada szó nem a történetmesélő énekekre utal, hanem valamiféle líraibb, népdalszerű műfajra (ballad boom). Seán Ó Riada (1931-1971) munkássága – a komolyzenei alkotó, aki a Radio Eireann később pedig a dublini Abbe Theatre igazgatója valamint a Gael-Linn tagja volt, egy olyan szervezeté, amely az ír nyelv fennmaradásáért jött létre és Írország egyik elsőszámú lemezkiadójává vált – az ír népzenei hullám negyedik elemének tekinthető. 1960-ban Bryan MacMahon népi játéka alkalmából (a The Song of the Anvil című darabot az Abbey Theatre-ben adták elő) népzenészekből álló együttest hozott létre, amely CeoltÓirí Chualann (Cualann, Dublin környék zenészei) néven vált ismertté. Azáltal, hogy saját elképzelései szerint válogatta össze a hangszereket meghatározott felállásban, lényegében egy újabb stílust teremtett, amelyet a komolyzene, az ír zenéről való elképzelései, az egykori hárfajáték így például Turlough Ó Carolan (1670-1738) szerzeményei és a kortárs népzenészek dallamaiból gyúrt össze. A Riada-féle felállásban a következő hangszerek szerepeltek: uilleann pipe-ok, két hegedű, egy fuvola, egy furulya, egy gombos harmonika, koncertina, egy csemballó (amelyen maga Riada játszott) és egy bodhrán. Finom érzékkel kombinálta a váltakozó szólókat, úgy vegyítette a dallamokat és akkordokat, hogy általuk az egyes zenészek díszes stílusa jól kivehető és élvezhető legyen, ellentétben a céilí zenekarok stílusával. Turlough Ó Carolan zenéjét nem a hagyományból élesztette fel, hanem a 60-as évek zenéjéből rakta össze.
Az 1970-es években néhány neves és széles körben utánzott zenekar, két jelentős csapat által inspirálva (Johnstons és Sweeny’s Men) – olyan kreatív, tehetséges zenészeket is beleértve, mint Brady, Christy Moore, Andy Irvine és Donal Lunny – egyesítette a hagyományos hangszeres zenét a gitáralapú népdalénekléssel, felhasználva dzsessz- és rockzenei elemeket is, hogy létrehozzon egy komplex, virtuóz zenét.
Ebbe az áramlatba tartozik a Chieftains, a Planxty, a Bothy Band, a De Danann, a Clannad és így tovább a 80-as, 90-es évekig, amikor az irányt az Altan és más zenekarok folytatták. Az 1970-es évektől az 1990-es évekig tartó virágzás olyan fiatalok, ma már inkább "nagy öregek" munkája, akik korábban említett versenyek és a sessionok rendszeres résztvevői voltak, nagyhatású lemezeket jelentettek meg. E zenészek némelyike hidat épített a rock és a népzene közé. A Horslips nevű rockbanda népzenei anyagot használt fel a 70-es években, a 80-as években Christy Moore és Dónal Lunny megalapították a Moving Hearts-ot, amelyben ötvözték a népzenét és a rockzenét szaxofonnal és uilleann pipe-pal fűszerezve. A 90-es években a Chieftains Mick Jaggerrel, Thom Jones-szal, Van Morrisonnal, Sinéad O’Connorral és Ricky Skaggs-szal készített lemezt. Ezt folytatták némileg a Cranberries, a Pogues, Sinéad O’Connor és a U2 . Utóbbiak még akkor is, ha zenéjükön nem érezni, mégis elismerik, hogy az ír népzene és annak kulturális vonatkozásai inspirálják őket.
Az ír népzenét modernizáló, illetve megújító zenekarok, zenészek közül jelentőset alkotott a Flook zenekar. Az ő történetük 1995-ben kezdődik, amikor három nagyszerű szólista, Brian Finnegan, Michael McGoldrick és Sarah Allen pörgős, többszólamú játéka lett a Flook védjegye. Később Mike McGoldrick kiszállt a zenekarból és az abszolút szólista, Brian Finnegan, a hol fuvolázó, hol harmonikázó Sarah Allen, Ed Boyd gitáros és John Joe Kelly bodhrános játszotta ettől kezdve a korábbitól eltérő hangszerelésű zenét. A Flook nemcsak jól és kevésbé ismert ír, skót táncdallamok dübörgős, néhol dzsesszes feldolgozásáról ismert, hanem Brian Finnegan ízig-vérig városi, modern és mégis stílushű, őrült tempójú változatairól, szerzeményeiről.
Fontos alakja az ír zenei életnek a páratlan gitáros-balladaénekes John Doyle, aki önálló produkciói mellett, elsősorban Liz Carroll amerikai-ír hegedűssel szokott föllépni, korábban pedig alapítótagja volt a szintén nagy hatású Solas zenekarnak. Egyetlen gitárjával olyan harmóniamenetet és ritmikát hoz létre, ami valóban egy egész zenekart helyettesít. Nem véletlen, hogy rengeteg szólista mellett hallható a különböző ír zenei lemezeken.
