10. A mande dobok basszus triásza: a dundun, sangban és kenkeni, a ritmusok lüktető lelke
A dundun (dunun vagy junjun, junjungo, ahogyan Szenegambiában nevezik) egy kétfenekű, nagyméretű henger alakú dob, melyet a djembe-játékhoz kíséretként, ám Mali nyugati részén szólóhangszerként is használnak. Többféle méretű lehet. Egyik kézzel faütővel ütik, másik kézzel, fémkolomppal kísérik, bár Dél-Maliban nem használnak mellé kolompot. Maliban inkább párban játszanak rajta, Guineában hármas szettet használnak, melyben a legkisebb a kenkeni, a középső méretű a sangban és a legnagyobb a dundun (vagy dundunba). Az elnevezés nem véletlenül utal az azonos nevű ritmusra, illetve fordítva, hiszen a dundunba ritmusban inkább a basszus hangszerek az uralkodók. E típusú hangszerek mindenfelé elterjedtek Nyugat-Afrikában, megtalálhatóak Gambiában, Szenegálban, Nigériában, Nigerben, Elefántcsontparton és Ghanában is, területenként más-más névvel.
Mali nyugati felében, Kayes tartományban a xasonka (szintén mande) népcsoport szólóhangszerként, csak jelik által használja, és gyakran egy másik dundun kíséri.
Egy fatörzsből faragják, mint a djembét, ám törzse egyenes, akár egy hordóé. Átmérője 33 cm, hossza 69 cm körül van, a kísérő dundun szintén körülbelül 33 cm átmérőjű, ám csupán 56 cm hosszú. Mindkét esetben a hangszer két felére kecskebőrt feszítenek, játék közben a bal vállra akasztják, és jobb kézzel, faütővel ütik. A bal kézben a két ujj között egy rövid zsinegen toboz-formájú kolompot (nganga vagy nege, ami annyit tesz ’fém’) tartanak, melyet a hüvelykujjra húzott fémkarikával ütnek.
A legszínesebb dundun-ritmusok a xasonka jeliktől származnak, más területeken a dundun djembe-kíséretként szólal meg, ahol immár nem jelik játszanak rajta. Manapság sok helyen hordóból készítik, hiszen kevés fa áll rendelkezésre.
Guineában a dundun hármas hangszerszett nem kötődik a jelikhez, és ott szintén készül fából és hordóból is. Általában mindhárom hangszeren külön zenész játszik és kolompot is használnak. Egyik kezükben faütő van, másikban kis fémpálca, vagy gyűrű a kolomphoz, melyet a dobtest oldalára erősítenek. A legnagyobbat, tehát a dundunt vagy oldalára fektetve, vagy függőlegesen állítva használják, ez utóbbi esetben két ütővel játszanak rajta. Néha egy, illetve kettő, fektetett vagy állított kenkeni szól a basszus-dob mellett, és egy ember játszik mindkettőn. A sangban vezeti a legtöbb ritmusképletet, melyet a kenkeni kísér, és a nagy dundun másik vezető-ritmust visz. A ritmusok többféle ütéstechnikát tartalmaznak, a leggyakoribb, mikor a bőrt megütve az ütő lepattan (lazább csuklóval) róla, illetve néha az ütőt a bőrhöz hozzányomják, amely egyfajta tompább, lefogott hangot eredményez. A dundun-játékos, mikor alap-kíséretet játszik, rövid, csekély mértékben változatos ritmusképleteket használ, ám amikor a hangszer vezető szerepet kap, akkor a variációk kibővülnek, és a különböző patternek között a játékos szóló-improvizációt épít a játékába. Egy gyakorlott dundun-játékos keze alatt valóságos lüktetéssé alakulnak a ritmusképletek, s e hullámzó alap adja a lelkét a ráépülő djembe-játéknak.
Tama
A tama egy jellegzetesen homokóra formájú, kétfenekű és kisméretű dob, melyen vékony zsinórozás szorítja a két bőrfelületet a hangszervéghez. Játék közben a bal vállra akasztva, a hónalj alá fogják, s hol erősebben, hol kevésbé erősen, a dobtesthez szorított karral változtatják a hangmagasságot (így megfeszítik a bőrt tartó zsinórozást, melyet az erősen beszűkített fatest bőven enged, s ezáltal megfeszül a bőr), miközben a balkéz ujjaival, illetve a jobb kézben tartott kis, görbítetten faragott ütővel ütik. E dob és sajátos játéktechnikája olyasfajta, szinte dallamszerű hangzást eredményez, amit akár a beszédhez is hasonlíthatnánk, ebből származik e hangszer másik elnevezése, beszélő dob. Legjellemzőbb előfordulása a soninkék és a xasonkák között volt, mára azonban az egész szavanna, illetve Szahel-régióban elterjedt, és nemcsak a mande népek között (a wolofoknál a szenegáli régióban, Ghanában, ahol kissé nagyobbá vált, akárcsak Nigériában a yorubáknál). Mindamellett a mandék is használtak nagyobb fajtájú tamát, egyet a Sosso bala mellett őriznek (lásd a balafonról szóló szócikket).
A tamát is hol úgy ütik, hogy az ütő hirtelen lepattan, hol a bőrt megnyomva, mint korábban a dundun kapcsán is írtuk, ezáltal színesítve a hangzásvilágot. Sok esetben használják párban, az egyik hangszer játssza a szólórészt, a másik a kíséretet. Az utóbbi rövid, nem nagyon variált, inkább egységes alapot ad, akár a szintén korábban taglalt dundun, a másik azonban egynél több képletet is tartalmazhat, mely mind egyedi, s melyek közé szólórész épül. A játék közben a zenész egész teste mozgásban van, miközben karjával a hangmagasságot szabályozza
(zenei példa, ha lehet videóval). Manapság a tamát a modern szenegáli zenéből ismerheti a nagyközönség, Yousou N’ Dour és Baaba Maal révén.
(zenei anyag, videóval).
Tradicionálisan mali jelimusokat, azaz női jeliket kísértek vele, ám ma inkább Guineából és Maliból származó zenekarokban, illetve balettekben láthatjuk, hallhatjuk.
A mandinka kutiro
A szenegambiai mandinkák hármas dobszettet használnak, melyben a szólóhangszer a sabaro, a két másik hangszer, a kutiriba (nagy kutiro) és a kutirindingo (kicsi kutiro) kísérőként szerepel. A kifejezés, tangtango (vagy tantango) mindenfajta hasonló dobra utal, s a zenekarokat serubának (vagy saoruba) hívják, a hasonló nevű és hozzá kapcsolódó tánccal összefüggésben. A mandinkák számos kulturális hagyományt átvettek a szomszédságukban élő, nem mande népektől, mely a dobos tradíciójukban is megnyilvánul. A sabaro név a hasonló elnevezésű (sabar) wolof hangszerre hasonlít, játék-technikájában és formájában is, ám annál rövidebb (bár régen nagyobb is lehetett). A mandinka sabaro bőr feszítése faszegecsekkel történik, s utaltunk rá, hogy szólóhangszer, így magasabbra hangolt, mint két kísérőhangszere. Egy kézzel, illetve a másik kézben tartott rövid fapálcával ütik. A két kísérőhangszert néha két kézzel, ütő nélkül használják. A mandinka dobszekció a játékosok és hangszerek számában eltér a woloftól. Míg az előbbire csak a hármas szett jellemző, addig a wolof sabar-zenekarok, több hangszerrel, illetve játékossal játszanak. A wolof hatásnak megfelelően, a mandinkák más népcsoporttól, mint például a joláktól is átvettek zenei hagyományokat, illetve hangszereket, ilyen a bugarabu (bugarebu vagy bugarab), mely három vagy négy, egymás mellé állított, egyfenekű dob, s melyen egy ember, mindkét kézzel játszik. A játék alatt a derékon viselt kolompok (jawungo) mind a mandinkáknál, mind a joláknál elterjedtek, akárcsak bala-játékosaik körében.
