Djembe (jembe)

Djembe

Djembe guinee.jpg

Név Djembe
Dátum
Zenei kultúra Nyugat-Afrika
Hangszercsoport Membranofon hangszerek
Forrás


A djembe eredete homályba vész, ám mindenképpen a numukhoz köthető.
A numu elsősorban fémmel dolgozik, ezáltal bizonyos erők birtokában kell lennie. Veszélyes erők ezek, melyeket uralnia kell, ezért tevékenykedik ő az avatások alkalmával, mikor az ifjakat megszabadítja ezen erőktől, s ezért faragja ő a titkos társaságok maszkjait, s foglal el kulcsfontosságú szerepet e társaságok eseményei kapcsán, valamint nem véletlen, hogy ő készíti el a mindennapi eszközöket is (a földmunkához, a mindennapi élethez, fegyvereket a vadászathoz és a harchoz, védő-amuletteket, talizmánokat). A djembe, ahogyan korábban már szó volt róla, minden eseményt végigkövet, legyen az avatás, névadási ceremónia, termény betakarítás vagy titkos társaság szeánsza.
Leginkább talán Guinea Faranah tartományától a Maliban lévő Segou tartományig találhatjuk a legszínesebb djembe-hagyományokat, ám Guinea fővárosa, Conakry környékén, s e területtől keletebbre, Burkina Faso-ban, illetve délen, Elefántcsontparton is megtalálhatjuk e színes repertoárok jeles képviselőit. A városiasodás és a különféle djembe-dobosok csoportjainak megalakulása hatására ma Conakry és Bamako a djembe-világ afrikai központja. Jelentős előadókat találhatunk Szenegálban, Sierra Leone-ben, Libériában is, a numuk körülbelül ezer évvel korábbi vándorlásainak köszönhetően.

A djembe azon kevés dobok közé tartozik, melyet mindkét kézzel ütnek, s otthonában oly magas hangra hangolják (húzzák, legfőképp a szólisták), amennyire csak tudják. Bőre kecskebőr, régen antilop lehetett, melyet manapság vaspántokkal, régen állati inakkal feszítettek a fatestre, mely a homokóra formára emlékeztet, felső része azonban kiöblösödő, körülbelül 30-38 cm átmérőjű. A Guineából és Maliból származó djembék általában 61 cm magasak. E tulajdonságai teszik lehetővé jellegzetes hangzását, mely nagyban különbözik a többi dob hangjától, s e tulajdonság révén lett a nagyvilágban is közkedvelt és elterjedt.
Bár régiónként némileg eltérő formájúak és méretűek lehetnek, a djembék azonban alapvető, karakterisztikus tulajdonságaikban megegyeznek.
A djembét egyetlen fatörzsből vájják, területenként eltérő, hogy mely fafajtát használják hozzá; ilyenek a lenke vagy más néven daganba (Afzelia Africana), duruga (Cordylla Pinata), jala (Khaya Senegalensis), balenbo (Crossopterix Febrifuga), kasia (Cassia), benbe (Lannea Acida). Talán a lenke a leginkább használatos, mert úgy tartják, spirituális erői magasabb szintűek, mint a többi fafajtának.
A kecskebőrt méretre vágják és vízben áztatják, hogy kellően felpuhuljon, majd vaspántokkal szorítják a dobtest tetejére úgy, hogy az egyik pánton átfűzik, és a másikkal leszorítják, melyre hosszú kötelet hurkolnak – ezzel feszítik meg később, illetve ezzel hangolják. A kiöblösödő forma alsó felén másik vaspánt tartja a köteleket. A kecskebőr napokig szárad, közben állandóan tovább feszítik, majd amikor teljesen kiszáradt, a kötél (a bőr rögzítése utáni) maradék hosszának a függőleges feszítésre merőleges (vízszintes) bújtatásával, jól meghúzzák, s az így megmaradt kötélrészt a hangszer nyakára (a kiöblösödő test és a lábazat közötti részre) csavarják (vö. kép). A kötél az esetleges bőrszakadás után újra felhasználható. A djembe-játékosok, gyakran, mielőtt játékba kezdenek, a tűz közelébe teszik hangszerüket, hogy az amúgy igen párás levegőben a bőr jobban megfeszüljön, ezáltal a dobnak igazán magas hangja lehessen. Korábban, mikor a modern kori kötél helyett még bőrt használtak, természetesen nem volt lehetőség ilyenfajta erősségű hangolásra, a djembék (és más, hasonlóan köteles technikával hangolt hangszerek) hangja jóval mélyebb volt. (Ma is van azonban különbség a hangolásban. Guineában általában magasra hangolják a djembét, míg Maliban és Burkinában mélyebbre). A Maliban lévő djembéknek általában rövidebb a lábazati részük, és a felső felük jobban kiöblösödik, mint a guineai hangszereknek, melyeknek viszont a lábrészük hosszabb, valamint az – a nagyon magas hang érdekében – jóval sűrűbben van hurkolva kötéllel, hogy minél jobban megfeszülhessen a bőr. A szenegáli djembe kissé talán kerekebben öblös, mint az előbbi kettő, és hangja szintén mélyebb, mint a guineaié. Gyakran erősítenek három fémlapot a djembéhez, melybe körben fémkarikákat helyeznek, hogy azok a rezgést átvéve, a ritmusnak megfelelően megcsörrenjenek. Ez a sekeseke vagy segesege (Mali), kesekese (Szenegál és Guinea egyes területein), illetve sesse (Guinea).

Számos más, nem maninka eredetű nép ritmusvilágának elemei is átkerültek a djembe repertoárjába, valamint a Maliban és Guineában játszott ritmusok között is vannak különbségek, mivel más-más területek népei hatottak rájuk. Maliban például Bamakótól északra a szahel szavannás területein élő népek voltak befolyással a djemberitmusokra, s ezeket általában elnevezésük alapján meg is különböztetik, amelyek utalnak eredetükre (ilyenek például a Maraka, a Mali északnyugati részén élő soninkék másik elnevezése, vagy a fula, mely a fula vagy fulani népcsoportra megy vissza, a bamanan, mely a bambarákra utal). Hasonló a helyzet Guineában is, a Conakryhoz közel eső területek ritmusaira erősen hatott és hat ma is az ország közepe és keleti részének ritmusvilága (ilyenek a baga, toma, temne népcsoportok).
A legpopulárisabb djemberitmus a játékosok között a dundunba (dununba, dunumba), melynek temérdek variációja létezik (ez egyébként sok más ritmusra is érvényes). E ritmus Kankan tartományból (Felső-Guinea), Kouroussa közeléből származik, az erő és a bátorság ritmusa, keménységet és tettrekészséget jelképez, ekképpen nem mások, mint a fiatal, erőben lévő férfiak táncolták és táncolják ma is, akik kitartásukat és erőnlétüket fejezhették ki általa. Ma már mind a ritmust, mind a hozzá kapcsolódó, jellegzetes táncot Bamakotól (Mali) északra és Conakryban is megtalálhatjuk, és nagyon népszerű. Eredeti, hagyományosan lezajló kulturális tartalmát (férfiavatás) azonban mára majdnem mindenütt elveszítette. [1]

A dundunba mellett a másik kedvelt és leggyakrabban játszott ritmus a manjani (menjani vagy mandiani) Felső-Guineából, és a soli, melyet Maliban sukunak neveznek; az előbbi avatásokkor szólalt meg, utóbbit csak lányok táncolták, akik közül a legjobban táncolót nevezték manjaninak. A népcsoporton belül minden falunak volt egy manjanija, akit megbecsültek.

Jegyzetek

  1. ↑ A régi időkben a tánckörben felvonuló, már férfivá avatott, 15 és 28 év körüli fiatalok mérték össze állóképességüket. Karjaikra mágikus erőkkel felruházott, bőrből készült pajzsfélét tettek, fejükre pántot, kezükben harci fegyver, szablya vagy tőr volt, mellyel a mellettük lévő társukat ütötték, mígnem a vérük folyt. Aki nem bírta a fájdalmat, kiszállt, ám számíthatott arra, hogy a körben álló tömeg kigúnyolja.
    A dundunba ritmus táncának rövid leírását Eric Charry Mande Music című könyvében Sory Camara, Famoudou Konate és Mamady Keita mára világhírű vált mesterdobosok (djembefola) által is megtalálhatjuk (218. o). Famoudou Konate, Mamady Keita mestere, Kouroussából (Guinea) származik, a dundunba szülőföldjéről. Keita elbeszélése megegyezik Camaráéval, miszerint a fiatalok kört formálnak, a külső részen, sorban a fiatalabbak vannak, belül, szintén egy sorban az idősebbek és tapasztaltabbak, akik a táncteret (bara) uralják. A fiatalok (bátorságuk szerint) a belső körbe kéredzkedhetnek, s ott összecsapnak az idősebbekkel, akik a körbe fogadják őket, hogy állóképességüket megmutathassák. A táncnak, illetve inkább küzdelemnek nagyon mély és fontos társadalmi jelentése lehetett, melyet e mesterek is megerősítenek, hiszen a külső körben álló fiatalok tulajdonképpen kihívják az idősebbeket és erősebbeket maguk ellen, mely megrázó lehetett, és valóban erőt és kitartást követelt.
    A „tánc”, bár régen komoly rituálé volt, mára, otthonától távol kerülve, valóban tánccá szelídült. A ritmusok mögötti jelentés és a hozzájuk kapcsolódó erőkbe vetett hit a modern időkben, az 1960-as évektől erős hanyatlásnak indult.

Kapcsolódó szócikkek

Személyes eszközök