8. A kovácsok, az erők forgatói, avagy a dobok szerepe a mande társadalomban
A polifonikus ritmusvilág leginkább a dobok kapcsán ragadható meg, mely a nyugat-afrikai zene sajátja.
Akik a vadásztársadalmakban (és később is) a mágiában jobban érdekeltek voltak, nagyobb tudásra tehettek szert, s a társadalomban használt eszközöket, így a fegyvereket is készítették, azok a kovácsok
[1]
A mondák szerint, melyet a jelik sokszor megénekelnek, ők voltak a legelső emberek a földön. A falvak és közösségek életében a törzsfők mellett, legtöbbször ők töltötték be a legrangosabb és legtiszteletreméltóbb szerepet, hiszen sok tekintetben ők voltak a legnagyobb tudású emberek, gyógyítók és mágusok, s tudásuk e téren mindenki másét meghaladta. A tűzzel vagy fával dolgoztak, gyakorta ők voltak a faragók, így a természetben lévő erőkkel szoros kapcsolatban álltak (bár tevékenységeik során más emberek is kapcsolatba kerültek velük, ők azonban különösen). Éppen e tudásuk és bölcsességük révén, a kovácsok – a vadász-harcosokkal egyetemben –szintén nagy szerepet játszottak a későbbi nagybirodalmak létrejöttében. [2]
A szellemi erőkkel leginkább felruházottak tehát a numuk, azaz elsősorban a kovácsok, akik nem mellesleg, mivel tevékenységük a fa faragását is magába foglalja, maguk a mande dobkészítők. Mindazonáltal az ebbe a csoportba tartozó családok másképpen is kapcsolódhatnak a zenéhez; nem a hangszerkészítés, hanem játékuk által. E családok a Camara, Kante és Doumbia, amelyek széles körben ismertek djembe-játékosaikról, s a numu családok e három ága a Sissoko családnévvel egyetemben bevonult a jelik, a Kouyate és a Diabate nevek mellé, melyek a legfontosabb jeli családnevekké váltak. A Sissoko vagy Suso szenegambiai eredetű, s általában kora-játékosairól ismert.
A djembe-játék nem jeli tevékenység, a djembén bárki játszhatott, ez alól a djembe-játékot követő dundun (basszus dob) volt némely vidéken kivétel.
A numuya, vagyis a numuk tevékenysége a dobokkal kapcsolatosan fejezhető ki és érthető meg a legtisztábban, hiszen rituális tevékenységeik szinte minden ágában megszólalnak a dobok. A numuk végzik az avatási (női, férfi) szertartások rituális mozzanatait, mely alkalmakkor egész éjjel szólnak a djembe-ritmusok, hogy felkészítsék az avatandó fiatalokat, s ezzel nem tesznek mást, mint az erőket gyűjtik össze, hogy azok segítségükre legyenek. A numuk zenélnek a mezőgazdasági munkák során, mely különböző ritmusokra történik (például a termény betakarítása), numu kéz faragja a maszkot, melyet a különféle társaságok használnak rituális eseményekkor, s melyeknek csak az általuk avatott, többnyire idősebbek vagy tapasztaltabbak lehettek tagjai, s ezeket az alkalmakat szintén a numuk általi djembe-játék kísérte.
A numuk Nyugat-Afrika történelmének egy, a szavanna vadásztársadalmai és a nagybirodalmak uralma közötti korszakát reprezentálják. A birodalmi hadsereg meghódította a szavannát, és megfosztotta a numukat a politikai hatalomtól. A mande ajkú népesség terjeszkedése révén (létrejön a Mali Birodalom) a horonokat (nemesek) saját húros-hangszereiken játszó jelijük követte, akik azonban megéneklik a numukat, hiszen a hősre emlékeznek általuk, a nagyszerű Sumangurura. A numuk erejét magasztalják ugyan horonjaik számára, ám kissé átformálva.
A vadászok zenésze a vadászt és a numut is dicsőíti, ám nem feltétlen a Sunjata-korabeli kovácsokat, hanem inkább az azt megelőző numuyát (a numuk általánosabb körben vett tevékenységét), vagyis a numuk eredeti jellemét, kreatív tevékenységét és szellemi hatalmát hivatottak emelni. Ezzel ellentétben a jelik, horonjaik dicsőítése révén, azok katonai erejét magasztalják, melyet azonban (mint ahogy sok forrás is utal rá) a korábbi kovácsok által nyerhettek, akik mágiával is foglalkoztak. Más szóval tehát a horonok sohasem tudták volna a nagybirodalmakat létrehozni, ha nem lettek volna a kovácsok, s még inkább a mágusok, azaz a numuk.
Tisztán látható ekképpen, hogy Sunjata Keita és Sumanguru Kante kétféle erőt képviselt, melyek később az egész szavannát kettéválasztották, s a kettősség a nagybirodalmakat követően is megmaradt – e két erő a nyamakala és horon minőség. A Keita-dinasztia az uralkodói, a Kante nyamakala, azon belül is numu, s ezen erőket is képviseli.
A mande harcosok megfosztották a numukat politikai hatalmuktól, funkciójukat és a társadalomban való szerepüket azonban nem rombolták le.
A dobok minden társadalmi esemény kapcsán megszólalnak, e hagyományt némely esetben az iszlám vallás változtatta meg, mint ahogyan a numuk, s így a kovácsok tevékenységének befolyásosságát, illetve megítélését is. Az iszlám nem tolrálja a numuya legelemibb és legbelsőbb erőit, így a numukat a mai mande társadalomban nagyon is megosztottan kezelik. Mindazonáltal több olyan hagyomány él, mely utal a numuk korábbi igen magas tudásukra és hatalmukra, amely az egész társadalomra erősen kihatott. Összességében a numuk tapasztalt, mély tudású, a szellemek és ősök erejével felruházott bölcsek voltak, akik sok esetben tanácsnokul szolgáltak az uralkodók, vagy törzsfők, illetve vezetők mellett. Harc előtt nem máshoz, mint a numuhoz fordultak segítséget, illetve jó szerencsét kérni. Numu készíti a mindennapi élethez és a mezőgazdasághoz, fegyverkezéshez szükséges szerszámokat, és numu végzi az avatási ceremóniákat. Idézet: Leo Frobenius: Afrikai Kultúrák c művéből.
Mande-földön, mint ahogy Afrikában általában mindenütt, a dob megszólalása énekkel és tánccal jár együtt. A falu vagy közösség kört formál (zártat, hogy a spirituális erők akadálytalanul és zavartalanul bent áramoljanak – manapság ez elveszítette jelentőségét, főleg a balettek vagy egyéb színpadi produkciók esetében, amikor a nézőknek jól kell látniuk a történéseket). Az így belül tartott erőknek áramolniuk kellett, ám kívülre, ahol az avatatlanok voltak, nem érhettek. Sok eseményt csak a beavatottak láthattak, vagy csak ők lehettek szereplői, ugyanakkor gyakran nem voltak efféle megszorítások. Vannak, illetve voltak csak férfiak vagy csak nők, esetleg mindkét nem számára történő előadások, vagy az avatások esetében csak a lányoknak, és külön a fiatal fiúknak, külön a harcosoknak, illetve az öregeknek szólók. A nem túl nagy körben a zenészek foglalják el a központi részt, őket állják körbe az éneklő és tapsoló falubeliek. A daloknak van szólórészük, melyet a nép kórussal hangsúlyoz a szólóénekes után, de akár vele együtt is énekel, tapsol, majd megjelenik a táncos, olykor kettő vagy három. A táncok egymást váltják, blokkokra osztottak; egy blokk viszonylag rövid, s utána a táncos a körbe visszaáll. A zenészek és a táncosok mind jól ismerik az egyes frázisokat, a ritmusok alapjait, melyek szorosan összefüggnek a tánc egyes blokkjaival, s így, azok együttesen kapnak kifejeződést. A táncos tudja, mikor vált a ritmus – a lezáró taktus után folytatódhat vagy egy másikra válthat. A zenész is figyeli a táncost, mozdulatai elmondják, mi után, mi következik; fejében van a teljes képlet, melyet újra és újra ismétel, és szólórészekkel is díszíthet. A játék – a szertartástól függően – sokáig folytatódhat, akár egész éjszaka, miközben a táncosok egymást váltják. Ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk arról, mindez hogyan és miért áll össze, mélyebbre, a kultúra szívébe kell hatolnunk. Elmondhatjuk, ha Afrika lelkét a szellemek jelenítik meg, akkor a dobok nem mást, mint szívének lüktetését.[3]
A ritmus Afrikában:
A dobok hangja, akárcsak az egyéb hangok (mint például az emberé), jelentést hordoztak, melyek jellege azonban az utóbbi évtizedek alatt, mikor a hangszer, s vele együtt a hozzá tartozó spirituális erők is ki lettek szakítva eredeti közegükből, megváltozott. A djembe kikerült a nagyvilágba, ahol szerepe nem maradhatott a régi, ahogyan a ritmusvilága sem, új mintázatok születtek, az eredetieket kissé megváltoztatták, létrejött egy hagyományos falusi, valamint egy balett-forma repertoár, s a mai világban a zenei workshopok révén, a korábbi néhány hangszer (egy vagy két dob, valamint basszus) helyett néhol több tucat játszik egyszerre. S a djembe csupán egy a több tucat, netán több száz fajta dob közül, mely Nyugat-Afrikában fellelhető (ezek közül sokat már csak legfeljebb elvétve találunk meg). Kevesen tudják, hogy a djembe, mely a legnépszerűbb dobfajta immár az egész világon, nem mindig szólalhatott meg; minden ritmusnak meghatározott ideje és oka volt, s így volt ez a többi hangszerrel is, hiszen ahogyan arra már a korábbiakban, a hangszerek általános funkciójának taglalásánál utaltunk, feladatuk az volt, hogy erőket mozdítsanak meg, vagy gyűjtsenek magukba.
Jegyzetek, kapcsolódó videók
- ↑ A videó egy guineai kovács munkájából mutat képeket, amint éppen egy bellt, azaz kolompot készít a dobosoknak.
- ↑ Ezen általános ismertetőjegy, mely a kovácsokat jellemezte, Afrika más területeiről is elmondható, bár a kovácsok státuszukban eltérőek lehetnek. Általában a falvak távolabb eső részein dolgoztak, messze a falu népétől, hogy munkájukra kellőképpen odafigyelhessenek, azt senki meg ne zavarhassa, hiszen az nagy odafigyelést és felkészültséget igényelt. Olyan erőkkel voltak kapcsolatban, melyekkel rajtuk kívül más nem találkozott, nem is találkozhatott. A kovács gyakran házasodott agyagművessel, mely két mesterséget és a hozzájuk kapcsolódó erőket, egymáshoz közelinek vélték, mindazonáltal kevesen bírták hosszútávon elviselni ezen különlegesnek mondható, a kovács tevékenységével járó veszélyeket. Afrika középső területein például ismert és elfogadott tény, hogy a kovács-varázslók, akárcsak a gyógyítók és a varázslók, gyakran maradtak asszony nélkül. Sokszor távolabbi falvakban tett szeánszaik, szertartásaik alatt, mikor a legsebezhetőbbek voltak, más mágusok hatottak rájuk, és hogy őket gyengítsék, asszonyaik vagy más családtagjaik lelkét ellophatták. Így azok betegek lettek, s előfordult, hogy a másvilágra távoztak. Az emberek sok esetben tartottak ezen erőktől, melyeket e varázslók vagy kovácsok uraltak. Gyakran titkos társaságok alakultak ellenük, hogy erejüket megfékezzék. Veszélyes lehetett, ha egy uralkodó mellett, az őt befolyásoló mágus tevékenykedett, aki, ha kellően ügyes és okos volt, akár nagyobb hatalmat is képes volt maga mellé állítani. A Kongói Királyságot például, a monda szerint, egy varázsló-vadász alapította a 13. században.
- ↑ Mamady Keita, a ma élő egyik leghíresebb djembefola, és zenésztárasi játszanak a videón.
Ez a leglényegesebb pont ahhoz a megismeréshez vezető úton, mely a legtöbb korai felfedezőt, s gyakran a mai utazót, vagy kutatót félrevezette, s teszi azt sok esetben ma is. A fekete-afrikai kultúra szellemi megnyilvánulásait nem közelíthetjük meg európai gondolkodással, ha mégis így teszünk, meglehet, téves információkat szerzünk, s előbb-utóbb összezavarodunk, s értetlenül fogunk állni. Sok korai útleíró szövegben (és sajnos sok tudományosnak vélt értekezésben is) tetten érhető e fatális félreértelmezés. Az, hogy valóban megérthessük e népek gondolkozásmódját, a megfelelő megközelítés kulcsfontosságú a kultúra elemzéséhez és megismeréséhez.
