Jazz. A jazz kezdetei

Az afroamerikai zenék története tulajdonképpen nem más, mint annak a története, hogy az afrikai hagyományokkal rendelkező feketék hogyan kapcsolódnak bele Észak-Amerika társadalmába, és hogyan integrálják zenei örökségükbe a nyugati hatásokat. A blues fejlődése során egy kezdetleges orális műfaj odáig jut, hogy többek között átveszi a nyugati fehér kultúra egy hangszerét, a gitárt, és azt a maga ízlése és szabályai szerint blues dalok kísérésére használja. Hasonló dolog történik a jazz kialakulásakor is. Azzal a különbséggel, hogy a jazz fokozatosan elveszíti kapcsolatát a szöveges zenével, hiszen a jazz a korai időkben tulajdonképpen tisztán hangszeres blues. A két műfaj ekkor még igen szoros kapcsolatban áll egymással – ugyanabból az örökségből nőnek ki, ugyanazok a stílussajátosságok jellemzőek rájuk, ugyanazok a társadalmi hatások alakítják őket, csak éppen más utat járnak be. Hogy hol keletkezett a jazz, éppúgy nem lehet megválaszolni, mint azt, hogy hol keletkezett a blues; illetve az elmondható, hogy Észak-Amerika fekete közösségeiben. Bár sokan állítják, hogy New Orleansban született, és onnan terjedt el a nagy folyó mentén északra, Chicagóig, ám ez mégis behatárolhatatlan. Azért kötődik a jazz olyan elevenen New Orleanshoz, mert a 20. század eleji kutatások leginkább ott folytak, és így a keletkezésére vonatkozólag onnan van a legtöbb adatunk.
Így a – New Orleans-i – jazz történetében megkerülhetetlen szerepet tölt be a Congo tér. A rabszolgaság idején, illetve a 19. század elején ide jártak az afrikai feketék – gazdáik hozták őket –, hogy együtt zenéljenek. Ekkor még feltehetőleg valamilyen afrikai zenét játszottak, dobokon, különféle csörgő és zörgő hangszereken, valamint kezdetleges afrikai húros hangszeren, a bendzsón. Az ilyen összejöveteleken nyílt lehetőségük rá, hogy együtt lehessenek. Ilyenkor a fehér uraik által tiltott afrikai vallásos dalok is felhangzottak, régi táncaikat táncolták, ugyanakkor egyre többször táncoltak például francia négyest, és énekeltek kevert nyelvű dalokat is.
New Orleansban és környékén ekkoriban igen erős volt a franciák kulturális hatása. Ez határozta meg a feketék európaizálásának a jellegét is. A New Orleans-i mulattok (francia gazdák és fekete rabszolganők törvénytelen gyermekei) egy idő után kreolnak kezdték nevezni magukat, hogy megkülönböztessék magukat más fekete társaiktól. A kreolok igyekeztek minél több francia, azaz európai kultúrát magukba szívni, hátat fordítva fekete kultúrájuknak – így például ők nemigen jártak a Congo térre énekelni, táncolni. Ők jóval szabadabban élhettek, mint fekete társaik, európai hangszereken tanulhattak.
A helyi feketékre nemcsak a francia zene és tánc volt hatással, hanem az a zene is, amit „féltestvéreik”, a kreolok játszottak, de még inkább azok az európai hangszerek, amelyeken ezt a zenét játszották. Így a New Orleans-i négerek érdeklődni kezdtek a katonazenekarok (ez még a napóleoni idők divatjából került át az Újvilág francia területeire) tubái, klarinétjai, harsonái, trombitái iránt. Ezek a zenekarok számukra „egzotikus” 2/4-es, 6/8-os és 4/4-es dalokat játszottak, ami igen nagy újdonság volt a feketék számára, és igyekeztek meghonosítani saját zenéjükben.
Az afroamerikaiak ekkor úgynevezett marching bandeket alapítottak, a kreolok katonazenekarainak a mintájára. Így az ilyenfajta zenekarok kezdtek két csoportra oszlani: az egyik csoportot a kreolok viszonylag jól képzett (klasszikus európai hangképzést tanult) zenekarai, míg a másikat a külvárosi feketék tanulatlan, nyers hangú rezesbandái alkották, amelyek csak jóval a rabszolgaság eltörlése után kezdhettek el működni. Ezek a zenekarok eleinte titkos lebujokban, és temetési szertartásokon játszottak. Ez utóbbiak igen jól példázzák, hogyan ötvözték a feketék az európai ritmusokat saját ritmusaikkal. Amíg a menet a temető felé tartott, lassú, gyászénekszerű 4/4-es dalt játszottak; általában valamilyen spirituálét, amit beoltottak egy blues-szerű napóleoni indulóval. A temetés után, amikor a rezesbanda jó messzire ért, pattogós, 2/4-es dallamot kezdtek játszani. A Didn’t He Ramble és a When The Saints Go Marchin’ volt a két leggyakrabban játszott szám, amelyeket vallásos énekekből alakítottak ki. A kreol temetési szertartások egészen mások voltak: a fehérekét utánozták, így érthető, hogy miért nézték le a feketék nyers játékmódját.
Ez a nyers játékmód azonban nem a feketék tehetségtelenségéből vagy tanulatlanságából származott. A feketék, amikor európai hangszerekhez jutottak, a saját mintáik, afrikai zenei örökségük még meglévő, zenéjüket alapvetően meghatározó szabályait követték. Éppúgy, ahogyan a blues gitáros a gitáron az énekhangot és saját zenei skáláját akarta visszahallani (az úgynevezett „blue note”-okkal együtt), a rézfúvós hangszereken is ugyanerre törekedtek. A kreolokkal ellentétben, nem volt céljuk az európai fúvástechnikák, az „egyenes hang” megtanulása, hanem az afrikai és afroamerikai laza, könnyedén hajló énektechnika hangjait kívánták megszólaltatni a rézfúvós hangszereken.