Difference between revisions of "Kategória:Latin-Amerika"

A lap 2011. május 19., 09:07-kori változata

Latin-Amerikának nevezzük az amerikai kontinens azon részét, amely a Kanada és az Amerikai Egyesült Államok alkotta Angol-Amerikától délre található, és a 16. századtól kezdve főként újlatin nyelvű európai országok – spanyolok, portugálok, kisebb részben franciák – gyarmatosították. Földrajzilag tehát ide soroljuk Mexikót, Közép-Amerikát, a Karib-térséget és Dél-Amerikát.

Latin-Amerika történetének első szakasza – a Kolumbusz előtti vagy prekolumbián időszak – Amerika benépesülésétől az európai gyarmatosítás kezdetéig (1492) tartott. A jégkorszak utolsó szakaszában érkeztek az első emberek a Behring-szoroson keresztül a kontinensre, majd a következő évezredek során északról délre vándorolva népesítették be a területet. Eközben alkalmazkodtak a környezeti viszonyokhoz, elkezdődött a főbb élelemnövények és állatok háziasítása, a kézművesség fejlődése. Ez lehetőséget nyújtott a letelepült földműves életmód és a nagyobb politikai egységek, államok kialakulására. Az európaiak által később indiánoknak elnevezett őslakosok a kontinens két pontján alakítottak ki ma is csodált magaskultúrákat: Mezoamerikában, vagyis a mai Mexikó, Guatemala, Belize, Honduras és Salvador területén jött létre az olmék, maja, teotuhiacáni, tolték és azték civilizáció. Dél-Amerikában pedig az Andokban és a vele szomszédos partvidéken alakult ki a chavín, tiahuanacói, moche, huari, chimú és az inka kultúra. Az itt élők hatalmas szertartásközpontokat építettek, a rítusokon fontos szerep jutott az ősöknek és isteneknek felajánlott rituális zenének. Hangszereiket elsősorban falfestményekről, kerámiák ábrázolásairól, valamint a 16. századi hódítók leírásaiból ismerjük.

Latin-Amerika önálló fejlődését az európai gyarmatosítás törte meg. A főként spanyol, portugál, kisebb részben francia, angol és holland gyarmatosítók alaposan megváltoztatták az Újvilág etnikai és kulturális képét. A katonai hódítás, az európai betegségek (pl. himlő, kanyaró), valamint az ültetvényeken és bányákban kényszerűen végzett megerőltető munka következtében az indián lakosság jelentős része elpusztult. Sok őslakos a központoktól távoli területeken, hegyekben vagy az amazonasi esőerdőben lelt menedékre.

A hódítók célja volt az indiánok megtérítése. Ebben fontos szerepet kaptak a zenével, táncokkal kísért dramatikus előadások, ahol a szerzetesek indián szereplők bevonásával jelenítettek meg egyes bibliai történeteket, történelmi eseményeket. A korábbi indián hangszerek mellett (pl. különböző dobok sípok, kürtök) megjelentek az európai, főként húros hangszerek (pl. hegedű, gitár, hárfa), a zenében pedig a reneszánsz és barokk dallamok. Miként a vallási elképzelések, úgy a zenei formák is keveredtek egymással, szinkretizálódtak.

A hiányzó indián munkaerő pótlására a gyarmatosítók már a 16. századtól afrikai rabszolgákat szállítottak a kontinensre, leginkább a Karib-térségbe és Brazíliába. Az Afrika különböző helyeiről behurcolt, főként cukornád- és kávéültetvényeken dolgoztatott rabszolgák anyanyelve és anyagi kultúrájának nagy része az évszázadok során feledésbe merült. Megőrizték azonban a katolikus elemekkel kevert vallási elképzeléseiket és mágikus szertartásaikat, vallási énekeiket, zenéjüket és táncaikat. Ezeket az Afrikából hozott, majd később továbbfejlesztett hangszerekkel, így például különböző dobfajtákkal, csörgőkkel, marimbulával és marimbával kísérték.

A 17. századtól kezdve a Latin-Amerikában élő különböző etnikumok biológiailag egyre inkább keveredtek egymással. Nőtt a fehérek és indiánok házasságából született meszticek, a fehérek és feketék utódaiból lett mulattok, valamint az indiánok és feketék gyermekeként született zambók száma az egyes területeken. Mindez együtt járt az itt élők hagyományainak a keveredésével és új kulturális formák kialakulásával is. Ez a kulturális változatosság, a más értékek iránti fogékonyság és adaptációs készség vált Latin-Amerika jellegzetességévé, ami máig jól megfigyelhető az egyes régiók zenéjében is.

Az őslakosok leszármazottai legnagyobb számban Mexikóban, Guatemalában, valamint az andoki országokban, Ecuadorban, Peruban és Bolíviában maradtak meg. Az Amazonas-medence több indián törzse is megőrizte elzárt életmódját a 20. század második feléig.

A Karib-térségben, valamint Belizében, Panamában, Brazíliában, Kolumbiában és Venezuelában a fekete és mulatt népesség aránya lett meghatározó. A „Fehér-Amerikának” is nevezett Argentínában, Uruguayban és Chilében az indián lakosság száma a 20. századra nagyon lecsökkent, és a folyamatos európai bevándorlás hatására itt főként a fehér népesség vált dominánssá.

A 19. században függetlenné váló latin-amerikai országok fehér elitje sokáig az európai kulturális mintákat csodálta, és alsóbbrendűnek tartotta az országában élő indiánok, feketék, mulattok kultúráját. A 20. század közepétől azonban – e csoportok politikai mozgalmainak megerősödésével és kulturális gyökereik keresésével párhuzamosan – az ő zenéjük, táncaik és irodalmuk is a nemzeti kultúra elismert részévé vált, és az egész világon ismert lett. Az Egyesült Államokba irányuló latin-amerikai migráció szintén hozzájárult ahhoz, hogy azok bekerüljenek a globális kulturális fogyasztás áramlataiba.