Kategória:Kuba

A Karib-tenger északi szigete, keletről az Atlanti-óceán, nyugatról a Mexikói-öböl, délről pedig a Karib-tenger mossa határait. Bár sziget, közel van az Amerikai Egyesült Államok déli részéhez, Floridához. Keletről a Bahama-szigetek, délről Jamaica és Haiti a szomszédja, míg néhány száz kilométerre tőle nyugatra Mexikó terül el.

Kultúrtörténeti áttekintés

Fernando Ortiz így ír: “Kuba történelmét felidézi a dohány illata, a cukor íze és a sziget elbűvölő zenéje. A fehér ember a gitár és a cukor, a fekete pedig a dohány és a dobok. A kettő keveredése a mulatt: tejeskávé és a bongó (dob).” Ehhez a frappáns összefoglalóhoz hozzá kell tenni, hogy a sziget lakosságában a fehér, illetve a fekete lakosság korántsem rendelkezett egynemű kulturális és etnikai összetétellel. A behurcolt rabszolgák változatos nemzetiségűek voltak: mandinga, fanti, ashanti, ewe, fon, yoruba, ibo, ibibio, efik és congo törzsek mind-mind magukkal hozták a saját kultúrájukat. A különböző népcsoportok keveredése során alakult ki Kuba mai nemzeti és kulturális identitása.
Az európaiak megérkezése előtt Kubát az arawakok lakták, akiket a történészek tainóként is említenek. A tainók zenéjéről nem sokat tudni. Legfontosabb kulturális eseményük az areito nevű zenés-táncos ünnep volt. Zenéjükben használtak csörgőket – többek között a ma maracasként ismert hangszert is – valamint a guamót, amely egy, a hegyes részénél nyitott csigahéj volt. Zenei lejegyzések nem kerültek elő. A tainók szokásai nyomokban megtalálhatóak Kuba mai kultúrájában.
A gyarmatosítás során (amely Kolombusz 1492-es partraszállásával kezdődött) az őslakosok nagy része kihalt. A bevándorlók arany és ezüst keresésére kényszerítették őket, ám ezek a nyersanyagok nem fellelhetőek a szigeten. A kényszermunka, a tömeges öngyilkosságok és a behurcolt betegségek egyaránt felelősek voltak a sziget lakosságának drámai lecsökkenéséért. Az 1500-as évek közepére a tainók száma már csak 2000 körüli volt. A spanyolok számára a sziget ideális megállónak bizonyult az Amerika felé vezető úton. A partraszálló katonazenekarok, az ott maradó telepesek és a Nyugat-Afrika különböző országaiból behurcolt rabszolgák kultúrája egyaránt nagy szerepet játszottak Kuba zenéjének kialakulásában. A spanyolok meghonosították a pengetős hangszereket – a laúdot, a bandurriát, illetve a gitárt. Költészetük is hatással volt a zenére: a cuarteta, a décima és a romancero español verselései és szövegei hamar fellelhetők voltak a sziget zenéjében. A legnagyobb számban a Yoruba nép különböző törzsei érkeztek (többek között Egbado, Ijesha, Ketu, Nago, Oyo). Ezen népcsoportok hagyományai nagyrészt fennmaradtak a szigeten, mivel a rabszolgatartók nem tiltották meg a népi szertartások, szokások gyakorlását. Ugyanakkor a kereszténység felvétele kötelező volt, így a yoruba kultuszokból és a kereszténységből létrejött a Santería (Regla de Ocha, Lucumí) nevű vallási szinkretizmus. A yoruba kultúra mellett a bantu, carabalí, valamint az ewe és fon származásúak is közösségekbe, titkos társaságokba (cabildos) szerveződtek hagyományaik fenntartásának érdekében. A yorubák közösségében a mai napig jelen vannak a papok (babalawó), akik lakásuk egy felszentelt szobájában a batá dobok ritmusaival, valamint az istenekhez szóló énekekkel és táncokkal végeznek szertartásokat. A női papok az iyalochák, a férfiak a babalochák. A legmagasabb tisztség a babalao, melyet csak férfi tölthet be.
A kubai zene az 1700-as évek vége körül kezdett sajátos jelleget ölteni, illetve különböző stílusokban ötvözte a spanyol és afrikai hatásokat. Ekkor született a habanera, a contradanza, valamint a son kialakulása is erre az időszakra tehető. Az 1868 és 1898 közötti időszak a spanyolok elleni felkelések korszaka. A rabszolgaságot 1880-ban eltörölték, minek következtében nagyon sokan vándoroltak – egy új élet reményében – a városokból vidékre, illetve viszont. Ez hozzájárult a kisebb közösségekben kialakult zenei stílusoknak a nagyobb városokban való megjelenéséhez. Ekkor alakult ki a rumba és a karnevál zenéje, a comparsa. 1898-ban az Egyesült Államok véget vetett a spanyol uralomnak, és megszállta Kubát. Az 1959-es forradalomig a sziget zenéjére erős hatással volt az amerikaiak által játszott jazz, és a kubai zene is sokféle formát öltött (mambo, chachachá, latin jazz). A rádió és a televízió népszerűsítette a zenét és a táncokat, egyúttal populárisabb műfajok kialakulásához is vezetett. Az 1959-es forradalom után a Fidel Castro vezette kormány nagy hangsúlyt fektetett az (ingyenes) oktatásra és a kultúra megőrzésére. A zenei képzés a mai napig igen színvonalas. A városokban megjelentek a casa de cultura nevű zenei és kulturális központok. A kortárs zene is kibontakozóban volt, de leginkább a son különböző stílusai voltak népszerűek. A hagyományos dob- és énekegyüttesek által kísért ünnepek változatlanul a mindennapok részei maradtak. Főként a son különböző stílusaiból alakult ki a salsa a hetvenes években New Yorkban. Vidéken a punto guajiro műfaj stílusai voltak divatosak, például a guajira vagy a changüí.

Hagyományos hangszerek

A szigetre behurcolt congo népcsoport a szertartások és a zenei formák mellett a hagyományos afrikai hangszereket is megőrizte, illetve rekonstruálta. Eredeti formájában a guagua maradt fenn: ez egy kivájt fatörzs, melyen verőkkel játszanak. A legkorábbi kubai congo dobegyüttes a ngoma, mely a dobok elnevezése is egyben. Ezek a hangszerek hordó formájú, dongákból álló dobok, melyekre az egyik oldalon a bőrt szegecsekkel erősítették fel. A congo közösség egy másik fontos zenei formája a makuta volt. A ngoma dobok későbbi megjelenései a yuka dobok voltak, melyek kivájt gyümölcsfatörzsekből készültek három méretben. A caja volt a legnagyobb, a mula a középső, a legkisebb pedig a cachimbo.