Kategória:Kuba

Danzón, son, habanera – A „latin zene” klasszikus korszaka

Latin zene, latin jazz... ha zenéről van szó, a „latin” jelző egy átlag európai számára valami ködös, de mégis könnyen felismerhető hangvételt jelent. Egyfajta temperamentumos muzsikát, a kongák és rumbatökök lüktetését, amit hallva nem lehet ülve maradni, miközben a nosztalgikus érzelmi telítettségtől elfátyolosodik az ember szeme. A 60-as évek „latin” divathulláma a 90-es években érte el Európát, és onnantól kezdve a tájokozottabbak már spanyolul is rá tudják vágni, ha meghallják: salsa. Azt viszont már kevesen tudják, hogy a salsa NewYorkban született a 70-es években. Persze nem a semmiből. Az 50-es évek végére már mambó lemezek forogtak Amerika szerte, de a „latin” ritmusok már előtte felkeltették Dizzy Gillespie és társai érdeklődését, aminek köszönhetően akkoriban már nem volt szokatlan látvány egy kongás a Birdland, a legendás new yorki jazz klub színpadán. Körülbelül ugyanakkor, a Fidel Castro vezette kommunista forradalom győzelme (1959) után nem sokkal zárult le Kubának az a zeneileg virágzó korszaka, amiből a mai, világszerte sikeres műfajok erednek, és a mai napig táplálkoznak. Ebbe a korszakba engedett belepillantani a Buena Vista Social Club egykori zenészeinek jutalomjátéka, amelynek, és az azt megörökítő Wim Wenders filmnek sikere megóvta ezt a zenei hagyományt a feledéstől.

A pepita Kuba Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy Kubának két fővárosa van: Észak-Nyugaton Havanna és Dél-Keleten Santiago de Cuba. Indokolja ezt egyrészt elhelyezkedésük, másrészt viszont Kuba két arcát is megtestesítik. Latin-Amerikában a 19. század közepén kaptak erőre a függetlenségi mozgalmak, Kuba ültetvényesei viszont a századfordulóig hűek maradtak a spanyol koronához, leginkább azért, mert a közelség miatt fenyegetve érezték magukat az egyre erőszakosabb észak-amerikai gazdaságpolitika felől. Másrészt így elkerülték a kubai vizeket a spanyol engedéllyel portyázó kalózhajók is. Ettől függetlenül az észak-amerikaiak egyre nagyobb befolyásra tettek szert a térségben, majd miután egy hadihajójukat tévedésből elsüllyesztették, hadat üzentek Spanyolországnak. A háborúban felülkerekedtek, és egy megállapodás keretében megvették Puerto Ricót, a Fülöp-szigeteket és Guamot, valamint biztosították Kuba függetlenségét. Ez a politikai függetlenség viszont lehetővé tette a gazdasági gyarmatosítást, aminek eredményeképpen az addig viszonylag jó helyzetben lévő kubai gazdaság függő helyzetbe, az ország ipara pedig szinte teljes mértékben amerikai magántulajdonba került, sőt a 40-es években egy diktátort is hatalomra segítettek. Eleinte fejlődés mutatkozott, kialakult egy tehetős középosztály, ami a városi kulturális élet megélénkülését eredményezte, de a szegények helyzete inkább romlott, és a társadalmi különbségek nőttek. A legrosszabb körülmények között – mint ahogy egész Latin-Amerikában – az afrikai eredetű munkásság élt. A rabszolgaságot szintén késve, 1886-ban törölték el, ami nem jelentette a felszabadítottak helyzetének rendezését. Továbbra is a leglenézetteb, legszegényebb réteget alkották, akiknek az élete nem sokat ért, ráadásul most már a munkanélküliség is fenyegette őket. A társadalom peremén éltek, kultúrájuk, vallásuk, zenéjük senkit nem érdekelt, így szabadabban is fejlődhetett. Az ország gazdagsága leginkább az amerikai partok felé néző kikötővárosban, Havannában koncentrálódott, ennek volt az ellenpontja a guantanamói öböl kikötője, a karneváljairól is híres Santiago de Cuba. Az öböl másik oldalán fekszik Haiti, a vudu rítusok karibi központja, ahonnan sok fekete költözött Kubába. Ennek is köszönhető, hogy ott van a vudu kubai megfelelőjének, a santeriának is a központja. Ahol pedig erősebbek az afrikai vallási kötődések, ott a zenei örökség is tisztábban maradt fenn. Nem véletlen, hogy a mai napig ez a régió az afro-kubai zene központja. A tiszta afrikai dobközpontú zenék mellett kialakultak vegyes műfajok is, mint pl. a changüi, ahogy a feketék beépítették az európai eredetű húros hangszereket, és funkciókat saját zenéjükbe. Ezen kívül hihetetlen muzikalitásuk bizonyítékai az olyan használati tárgyakból lett hangszerek, mint pl. a botija. E kulturális csere azonban egyelőre egyoldalú volt, hiszen a fehéreket nem érdekelte, mit csinálnak volt rabszolgáik kunyhóikban.