9. A mande dobokról általában
Minden mande dobnak saját története és repertoárja van, s általában mindnek van egy meghatározott területhez köthető eredete, ahol a többi hangszerhez képest domináns. Különbség van a mandinka szenegambiai (például wolof) hármas hangszer-csoport (két kísérő: kutirindingo és kutiriba, valamint egy szólista: sabaro vagy sabar) és a djembe repertoárja között, melyben a szólistát legalább két (egymástól különböző) kíséret, s a legtöbb esetben hármas basszusdob-szett követi, ám a balettek előadásain a kíséret és a basszus hangszerek még nagyobb repertoárt is képezhetnek, ahol egynél több szólista is játszhat.
Alapvetően kevés archeológiai adat áll rendelkezésre a mande dobok eredetével kapcsolatban. Bár a dobok használatának is szigorú hagyománya volt, azok mégis sokkal közelebb álltak a mindennapi élethez, mint az előzőekben említett egyéb hangszerek, hiszen nem volt megszorítás arra vonatkozólag, hogy ki játszhatott rajtuk. A dobok részt vettek az emberek hétköznapjaiban is, s emiatt változékonyabbak voltak a különböző ritmusok és tánchagyományok (e változásokat bizonyos kereteken belül kell érteni). A különböző titkos társaságok repertoárjai vagy a nagyon specifikus, csak bizonyos köröket érintő repertoárok csak ritkán kerültek változtatásra. A korai európai utazók leírásaira csak kevéssé hagyatkozhatunk (habár sokszor ez az egyetlen forrás a múltra vonatkozólag), ők hasonlóan írják le a ritmusokat, illetve a táncokat, mint amilyennek azokat ma ismerjük. Ám hozzá kell tennünk, mivelhogy e korai felfedezők a legtöbb esetben (csaknem minden téren) félreértelmezték e népek spirituális világát, így az ahhoz szorosan hozzá kapcsolódó egyéb kulturális hagyományt, mint amilyen a zene és a tánc is, sokszor tévesen ítélték meg.
A múltban minden hangszer elkészítésének, használatának, minden ritmusnak vagy hangnak meghatározott oka, ideje és helye volt. Az előadások meghatározott csoportoknak szóltak, s minden eseménynek megvolt a saját repertoárja és ritmusa. A dobosok erőt szolgáltattak, mely minden közösségi esemény alkalmával megnyilvánult, legyen szó születésről, avatásról, harcba menetelről, házasságról vagy temetésről. Mielőtt a bozótosba tértek, mikor a földeken dolgoztak vagy mikor gyógyítottak – minden esemény az erőkhöz volt köthető, melyeket meg kellett idézni, segítségül kellett hívni. Az énekekkel, tapssal és a táncokkal ezen erőket élték meg, hozták közelebb, és erőt merítettek belőlük, hogy a megpróbáltatások és nehézségek elébe felkészültebben állhassanak.
A különféle mande ritmushangszerek világa nagyon szerteágazó, sok hangszer és ritmus kiegészült a környező népek hagyományaival is; például vannak olyan ritmusok, melyeket ugyan djembén is hallhatunk, nem djembe-ritmusok, ám összességében a dobritmusok és a hozzájuk szervesen kapcsolódó táncok mindig az eredetük helyéhez köthetők leginkább, azok sajátjai. Bár a nyugati mande (mandinka) és a keleti mande (maninka) dobos tradíciók különbözőek, abban mindenképpen megegyeznek, hogy milyen okból veszik elő hangszereiket. Az események (ahogy általában Afrika többi részén is) mindkét régióban azonos súlyúak.
A különféle dobok hagyományosan különböző játékosokhoz köthetők. A korábbiakban már utaltunk rá, hogy a tama például az északnyugati xasonkáknál jeli hangszer, akárcsak a [[10. A mande dobok basszus triásza: a dundun, sangban és kenkeni, a ritmusok lüktető lelke
|dundun]], ám a djembén elvileg bárki játszhat, eredetileg azonban a numukhoz köthető – a djembe-dobosok nagy része birtokol numu eredetű családnevet, mint amilyen a Camara, Doumbia vagy Kante, habár nem mindnek az ősei származtathatók feltétlenül kovácsoktól. Horon családsarjak, a tradícióval ellentétben, manapság többen játszanak djembén.
Mára sok olyan szokás kiveszett, amely során dobok szóltak. Manapság inkább csak születésnél, avatásnál és házasságnál hallhatjuk őket, habár a kormányok által szponzorált nemzeti balettek felkarolják és megőrzik a régi hagyományt, valamint a ritmusokat, azokat saját repertoárjukba illesztve adják elő.
A régi stílusú dobhagyományra erős hatással volt az elmúlt évszázadokban az iszlám, majd a kolonizáció, illetve a nyugati életforma meghonosodása Afrikában, az elvárosiasodás és a globalizáció. A ritmusokat és a táncokat sokszor újraformálják, sok mester-dobos a hazájában lévő nehéz gazdasági helyzet miatt a nyugati világban telepedik le, a hagyományos közegből kikerülve „folytatja” a hagyományt, sok esetben oktat. E zenei workshopok alkalmával az egyes ritmusok átformálódnak, hogy könnyebben fogyaszthatóvá váljanak a nagyközönség számára. Gyakran az anyaföldtől távol, a más területekről származó mesterek megosztják tudásukat, ritmusokat vesznek át egymástól, melyeket aztán beépítenek a saját játékukba. E tény pedig a mande ritmusok és hangszerek egészen másfajta fejlődését vetíti elénk, mely azonban elkerülhetetlen velejárója a világ változásának.
