Djembe (jembe)
|
Djembe | |
|
| |
| Név | Djembe |
| Dátum | |
| Zenei kultúra | Nyugat-Afrika |
| Hangszercsoport | Membranofon hangszerek |
| Forrás | |
A djembe eredete homályba vész, ám mindenképpen a numukhoz köthető.
A numu őelssorban fémmel dolgozik, ezáltal bizonyos erők birtokában kell lennie. Veszélyes erők ezek, melyeket uralnia kell, ezért tevékenykedik ő az avatások alkalmával, mikor az ifjakat megszabadítja ezen erőktől, s ezért faragja ő a titkos társaságok maszkjait, s foglal el kulcsfontosságú szerepet e társaságok eseményei kapcsán, valamint nem véletlen, hogy ő készíti el a mindennapi eszközöket is (a földmunkához, a mindennapi élethez, fegyvereket a vadászathoz és a harchoz, védő-amuletteket, talizmánokat). A djembe, ahogyan korábban már szó volt róla, minden eseményt végigkövet, legyen az avatás, névadási ceremónia, termény betakarítás vagy titkos társaság szeánsza.
Leginkább talán Guinea Faranah tartományától a Maliban lévő Segou tartományig találhatjuk a legszínesebb djembe-hagyományokat, ám Guinea fővárosa, Conakry környékén, s e területtől keletebbre, Burkina Faso-ban, illetve délen, Elefántcsontparton is megtalálhatjuk e színes repertoárok jeles képviselőit. A városiasodás és a különféle djembe-dobosok csoportjainak megalakulása hatására ma Conakry és Bamako a djembe-világ afrikai központja. Jelentős előadókat találhatunk Szenegálban, Sierra Leone-ben, Libériában is, a numuk körülbelül ezer évvel korábbi vándorlásainak köszönhetően.
A djembe azon kevés dobok közé tartozik, melyet mindkét kézzel ütnek, s otthonában oly magas hangra hangolják (húzzák, legfőképp a szólisták), amennyire csak tudják. Bőre kecskebőr, régen antilop lehetett, melyet manapság vaspántokkal, régen állati inakkal feszítettek a fatestre, mely a homokóra formára emlékeztet, felső része azonban kiöblösödő, körülbelül 30-38 cm átmérőjű. A Guineából és Maliból származó djembék általában 61 cm magasak. E tulajdonságai teszik lehetővé jellegzetes hangzását, mely nagyban különbözik a többi dob hangjától, s e tulajdonság révén lett a nagyvilágban is közkedvelt és elterjedt.
Bár régiónként némileg eltérő formájúak és méretűek lehetnek, a djembék azonban alapvető, karakterisztikus tulajdonságaikban megegyeznek. A djembét egyetlen fatörzsből vájják, területenként eltérő, hogy mely fafajtát használják hozzá; ilyenek a lenke vagy más néven daganba (Afzelia Africana), duruga (Cordylla Pinata), jala (Khaya Senegalensis), balenbo (Crossopterix Febrifuga), kasia (Cassia), benbe (Lannea Acida). Talán a lenke a leginkább használatos, mert úgy tartják, spirituális erői magasabb szintűek, mint a többi fafajtának.
A kecskebőrt méretre vágják és vízben áztatják, hogy kellően felpuhuljon, majd vaspántokkal szorítják a dobtest tetejére úgy, hogy az egyik pánton átfűzik, és a másikkal leszorítják, melyre hosszú kötelet hurkolnak – ezzel feszítik meg később, illetve ezzel hangolják (vö. kép). A kiöblösödő forma alsó felén másik vaspánt tartja a köteleket. A kecskebőr napokig szárad, közben állandóan tovább feszítik, majd amikor teljesen kiszáradt, a kötél (a bőr rögzítése utáni) maradék hosszának a függőleges feszítésre merőleges (vízszintes) bújtatásával, jól meghúzzák, s az így megmaradt kötélrészt a hangszer nyakára (a kiöblösödő test és a lábazat közötti részre) csavarják (vö. kép). A kötél az esetleges bőrszakadás után újra felhasználható. A djembe-játékosok, gyakran, mielőtt játékba kezdenek, a tűz közelébe teszik hangszerüket, hogy az amúgy igen párás levegőben a bőr jobban megfeszüljön, ezáltal a dobnak igazán magas hangja lehessen. Korábban, mikor a modern kori kötél helyett még bőrt használtak, természetesen nem volt lehetőség ilyenfajta erősségű hangolásra, a djembék (és más, hasonlóan köteles technikával hangolt hangszerek) hangja jóval mélyebb volt. (Ma is van azonban különbség a hangolásban. Guineában általában magasra hangolják a djembét, míg Maliban és Burkinában mélyebbre). A Maliban lévő djembéknek általában rövidebb a lábazati részük, és a felső felük jobban kiöblösödik, mint a guineai hangszereknek, melyeknek viszont a lábrészük hosszabb, valamint az – a nagyon magas hang érdekében – jóval sűrűbben van hurkolva kötéllel, hogy minél jobban megfeszülhessen a bőr. A szenegáli djembe kissé talán kerekebben öblös, mint az előbbi kettő, és hangja szintén mélyebb, mint a guineaié. Gyakran erősítenek három fémlapot a djembéhez, melybe körben fémkarikákat helyeznek, hogy azok a rezgést átvéve, a ritmusnak megfelelően megcsörrenjenek. Ez a sekeseke vagy segesege (Mali), kesekese (Szenegál és Guinea egyes területein), illetve sesse (Guinea).
Számos más, nem maninka eredetű nép ritmusvilágának elemei is átkerültek a djembe repertoárjába, valamint a Maliban és Guineában játszott ritmusok között is vannak különbségek, mivel más-más területek népei hatottak rájuk. Maliban például Bamakótól északra a szahel szavannás területein élő népek voltak befolyással a djemberitmusokra, s ezeket általában elnevezésük alapján meg is különböztetik, amelyek utalnak eredetükre (ilyenek például a Maraka, a Mali északnyugati részén élő soninkék másik elnevezése, vagy a fula, mely a fula vagy fulani népcsoportra megy vissza, a bamanan, mely a bambarákra utal). Hasonló a helyzet Guineában is, a Conakryhoz közel eső területek ritmusaira erősen hatott és hat ma is az ország közepe és keleti részének ritmusvilága (ilyenek a baga, toma, temne népcsoportok).
A legpopulárisabb djemberitmus a játékosok között a dundunba (dununba, dunumba), melynek temérdek variációja létezik (ez egyébként sok más ritmusra is érvényes). E ritmus Kankan tartományból (Felső-Guinea), Kouroussa közeléből származik, az erő és a bátorság ritmusa, keménységet és tettrekészséget jelképez, ekképpen nem mások, mint a fiatal, erőben lévő férfiak táncolták és táncolják ma is, akik kitartásukat és erőnlétüket fejezhették ki általa. Ma már mind a ritmust, mind a hozzá kapcsolódó, jellegzetes táncot Bamakotól (Mali) északra és Conakryban is megtalálhatjuk, és nagyon népszerű. Eredeti, hagyományosan lezajló kulturális tartalmát (férfiavatás) azonban mára majdnem mindenütt elveszítette.
[1]
A dundunba mellett a másik kedvelt és leggyakrabban játszott ritmus a manjani (menjani vagy mandiani) Felső-Guineából, és a soli, melyet Maliban sukunak neveznek; az előbbi avatásokkor szólalt meg, utóbbit csak lányok táncolták, akik közül a legjobban táncolót nevezték manjaninak. A népcsoporton belül minden falunak volt egy manjanija, akit megbecsültek.
A játék
<websiteFrame> website=http://www.fszek.hu/~videotar/nepzenetar/djembe.html height=400 width=100% border=0 scroll=no </websiteFrame>
bemutatja a djembe jellemző ütéstechnikáit, és néhány alapritmust.
Elmondható, hogy embert (és kezet) próbáló djembén játszani, mert a hangszert olyannyira meghúzzák (magasra hangolják), hogy a bőr flexibilitása elenyészően kicsi, ezért djembét ütni nem sokkal komfortosabb érzés, mintha egy betonlapot csapkodnánk. Azt mondják, a jó djembefola arról ismerszik meg, mennyire kemény a keze. Érdemes megnézni, s amennyiben lehetőségünk van, megfogni egy djembefola tenyerét! (Általában vaskos bőrkeményedés van az ujjvégeken, illetve a tenyér ujjak felőli párnáin.)
Háromféle ütéstechnika létezik, melyek a francia nyelvből átvéve a következők: tonique (tonik), claque (klaké vagy klak) és a basse (bassz, basszus). Természetesen, ezek a nevek leginkább a külföldiek hatására terjedtek el, a mandeajkúak maguk között inkább úgy hívják őket: sanfé vagy sanma, cémancé és duguma.
A szólista nem csupán ritmusvariációkat játszik. A djembe pergése, a különböző képletek, illetve ritmus-variációk nyelvi kifejeződést rejtenek. A ritmus nem más, mint beszéd. A szólista, vagyis a djembefola kommunikál, mikor hangszerén játszik. Különbség van a maninka és a mandinka nyelvezet között, így a két régió djembe-játékának nyelvezete között is.
<websiteFrame> website=http://www.youtube.com/embed/lVPLIuBy9CY height=290 width=380 border=0 scroll=no </websiteFrame>
A videoban a djembefola, Mamadou (Moumoudou) „Mansa Camio” Camara arról beszél, hogy egy hagyományos nyugat-afrikai, mande társadalom minden aspektusában ott a ritmus, amely az élet velejárója. A klipben láthatóak a numuk, akik a dobot elkészítik, az asszonyok, akiktől a ritmusok eredeteztethetők, a mindennapi falusi élet, valamint a férfiak tánca, a dundunba (doundounba), mindez izgalmas és profi vágással és kamerakezeléssel. Túlzás nélkül állítható, hogy e klip röviden, ám hatásosan vezet be minket a mande ritmusok lelkébe.
A játékos vokalizációs gyakorlattal memorizálja be a ritmusokat, vagyis elénekli őket, mely igen nagy segítség a tanulásban.
A djembe szólhat egyetlen dundun (basszusdob) kísérettel, ahogyan az Maliban általános, ám Guineában javarészt több djembe-játékos követi a szólistát, kettő, akár három is, mellettük basszusdob-szett (szám szerint három, melyről a későbbiekben lesz szó) szól, miként azt egyébként a modern guineai balettekben is megfigyelhetjük. Maliban a kíséretet, amelyet a djembe vagy a dundun játszik dennek hívják, melynek jelentése ’gyermek’, a ritmust, melyet ez előbbi kísér banak nevezik, ami annyit tesz, ’anya’.
Ezek az elnevezések egy fontos dolgot sugallnak, melyet általában kevesen tudnak, s melyről jelen sorok szerzőjének is a korábban már idézett Mohamed Bangura (Banguraké) mesélt először. Elmondta, hogy a ritmusok eredetileg, még mielőtt a dobokra kerültek volna, az asszonyoké voltak, azaz ők énekelték és tapsolták a mindennapi házimunka vagy az ünnepek alkalmával, s hozzá (főleg az ünnepekkor) táncoltak. A férfiak körbeállták őket, majd pedig az asszonyok kérték őket, ne csupán nézzék őket, hanem adják a ritmust, játszanak nekik, innen már csak egy lépés lehetett, hogy a dobok ütéstechnikáját a hangzásokhoz formálják.
A szólista vezeti a játékot, mely alapvetően két részből áll. A kíséret ritmusából, mely általában lassabb (két, illetve három djembe-játékos, külön ritmust játszva adja), valamint a kíséretre rájátszott, sokszor annak a megfelelő szüneteibe beleágyazott szólista játékából, mely a táncoshoz idomul. Természetesen a dundun-szett mindezek alatt szól, s talán meglepő, de a szólistával áll szoros kapcsolatban; a ritmus bizonyos megváltozása, fordulópontja adja meg számára a jelet, mikor szólórésszel, sokszor a jembefolával együtt játssza a kiállást. A szólista teszi a főritmust a táncos „alá”, ahogyan a korábbiakban már említettük, követi annak minden mozdulatát, és a táncos is figyeli őt, majd egy úgynevezett záró résszel adja meg a jelet a tánc végének, amikor egy másik táncos lép a körbe. (E kapcsolat, mely a djembefola és a táncos, vagy táncosok között áll fenn, jól megfigyelhető a fenti videó végén.)
Néhány ritmusban hasonló, néhol pedig ugyanazt a djembe-kíséretet is alkalmazzák, valahol a basszus-hangszerek előadásmódja hasonló, ám mégis nagyon sokféle ritmus és azoknak számos variációja létezik. A legtöbb ritmus azonban nagyon is egyedi és bár lehetnek egyik-másik djembe-kíséretben átfedések egy másik ritmussal, ám a többitől mégis jól megkülönböztető ritmusképletekből épül fel.
Néhol az európai zenéhez szokott fülnek idegen lehet az egyes ritmusképletek egymáshoz illesztése az adott darabon belül. Utaltunk már a polifóniára, mely egyes esetekben nagyon összetett, és bár az önmagukban szóló hangszerek hangját elsőre nem tartanánk különösebben bonyolultnak, mégis, három hangszernek az adott ritmus szerinti (megfelelő időben való) összeszólalása már nehezen követhető. A nem afrikaiak számára talán a legnehezebb ritmus éppen a korábban is említett dundunba.
Különbséget kell tennünk a hagyományos, tehát falusi djembe-játék és a modern balettek előadásai között. A falvakban egy-egy esemény alkalmával, illetve szertartás alatt hosszabb ideig játszanak kevesebb (néhol egy-két) ritmust – a ceremóniától függ, hogy melyiket, mikor. A balettek előadásaiban rövid idő alatt jóval több ritmus kerül lejátszásra, és a táncok koreografáltabbak.
Jegyzetek
- ↑
A régi időkben a tánckörben felvonuló, már férfivá avatott, 15 és 28 év körüli fiatalok mérték össze állóképességüket. Karjaikra mágikus erőkkel felruházott, bőrből készült pajzsfélét tettek, fejükre pántot, kezükben harci fegyver, szablya vagy tőr volt, mellyel a mellettük lévő társukat ütötték, mígnem a vérük folyt. Aki nem bírta a fájdalmat, kiszállt, ám számíthatott arra, hogy a körben álló tömeg kigúnyolja.
A dundunba ritmus táncának rövid leírását Eric Charry Mande Music című könyvében Sory Camara, Famoudou Konate és Mamady Keita mára világhírű vált mesterdobosok (djembefola) által is megtalálhatjuk (218. o). Famoudou Konate, Mamady Keita mestere, Kouroussából (Guinea) származik, a dundunba szülőföldjéről. Keita elbeszélése megegyezik Camaráéval, miszerint a fiatalok kört formálnak, a külső részen, sorban a fiatalabbak vannak, belül, szintén egy sorban az idősebbek és tapasztaltabbak, akik a táncteret (bara) uralják. A fiatalok (bátorságuk szerint) a belső körbe kéredzkedhetnek, s ott összecsapnak az idősebbekkel, akik a körbe fogadják őket, hogy állóképességüket megmutathassák. A táncnak, illetve inkább küzdelemnek nagyon mély és fontos társadalmi jelentése lehetett, melyet e mesterek is megerősítenek, hiszen a külső körben álló fiatalok tulajdonképpen kihívják az idősebbeket és erősebbeket maguk ellen, mely megrázó lehetett, és valóban erőt és kitartást követelt.
A „tánc”, bár régen komoly rituálé volt, mára, otthonától távol kerülve, valóban tánccá szelídült. A ritmusok mögötti jelentés és a hozzájuk kapcsolódó erőkbe vetett hit a modern időkben, az 1960-as évektől erős hanyatlásnak indult.
